Terápiás írásokba, avagy sikítás helyett

2023. december 10. 

Karácsonyra bort kaptam egy kollegától. Ritkán esik ez meg velem; ezer éve nem borozom, csak néha és csak kicsit.  Hát most felpukkantottam, és ahogy megcsapott az illata, a balatoni nyárestéket idézte fel bennem. A szüleim nagy borozók, amikor velük nyaralok, mindig gyümölcsös bor illata kíséri a vacsorákat és az ultizásokat. Kavarog bennem ezernyi érzés, és mivel a hét a Rajtad való agyalással telt, nem logikátlan, hogy erről is Te jutsz az eszembe, bár semmi közöd a borozáshoz vagy a balatoni nyárestéimhez.

Közben egy ezeréves Moby albumot hallgatok, ami sokáig kísérte az utamat a múltban és mostanában valahogy újra megtalált. Kellően recitatív, semmi köze nincs Hozzád - ami kifejezetten üdvös hatással van rám mostanában -, és kicsit olyan olykor, mint az előjáték, máskor pedig, mint az együttlétek azon szakasza, amikor már csak egy hajszál választ el az orgazmustól. De ebben a zenében csak olykor, villanásnyi katarzisok vannak, inkább folyamatos készenlétben tart, állandóan a katarzis előtti állapotban, felvillanyoz, felizgat átvitt értelemben, nekem ettől ilyen addiktív. Nem egy boldog zene, de nem is boldogtalan, valahogy képtelenség ezen az egyszerű, fekete-fehér síkon értelmezni. Már nem kötök ehhez az albumhoz, csak pár emléket, de az emlékekhez kapcsolódó érzések megvannak még, és színesek, mint maga ez a zene, hol fájók, hogy boldogok, de leginkább izgalmasak. 

Igen bonyolult a kapcsolatom a piával mostanság. Egy ideig azt hittem, segít elnyomni az érzéseket, volt is, amikor ez az állítás igaz volt, de most nem így van. Pont hogy segíti felhozni és megélni őket, akármilyen mélyen, tompán, halkan duruzsolnak is. A szakítás után jó ideig napi szinten ittam, aztán amikor rájöttem, hogy csak jobban fáj tőle a létezés, abbahagytam. Azóta taktikusan használom az ivást - kivéve, ha baráti összejövetel van -; csak akkor iszom, ha úgy érzem, szükségem van rá, mert egy újabb adag kínlódás lakozik bennem, ami annyira szétnyom, annyira mar, hogy hiába tompa, de ott van és mintegy lenyomja a fejem a víz alá, pont annyi levegővételt engedve csak néha, hogy életben maradjak és kínlódjak tovább... így, ha elég erős vagyok, akkor iszom és hagyom, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Vagy, ha már annyira nyom ez a tompa, de folyamatos szenvedés, hogy inkább átadom magam; iszom és sírok és/vagy írok. Hát ez van most is. 

Ezen a héten volt a születésnapod. És ezen a héten lettünk volna öt évesek, a te időszámításod szerint. Én fél évvel későbbtől számoltam mindig, de ez nem változtat a tényen, hogy Te nem. Nem írtam Rád, noha ez volt minden vágyam és Te töltötted ki a héten minden szabad percem, a Rád való gondolás. Nem írtam Rád, mert azt mondtad, nem akarod, hogy valaha is beszéljünk és ugyan később abban maradtunk, hogy mégis fogunk még, mert Nálad maradt valamim, a szakítás napja óta nem beszéltünk. Nem írtam Rád, mert tiszteletben tartani a másik kívánságát, egyrészt jelzi azt, hogy szeretlek, másrészt azt, hogy tisztellek.
Nem írtam Rád, mert az jutott az eszembe, hogy ha én épp nem vagyok része a gondolataid univerzumának, ha Te épp felhőtlen "tudatlanságban" létezel, ami engem illet, akkor nem lenne szép szülinapi ajándék az eszedbe juttatnom magam. Tekintve, hogy most épp egy olyan programon vagy egy baráttal, amit többek közt azért találtál ki, hogy megünnepeljük mind a két alkalmat, biztos vagyok benne, hogy én is sokszor ott vagyok Benned, Veled, a gondolataidban és az érzéseidben, főleg ezen a héten. De biztos nem lehetek benne. Persze nyom ez az egész, ordítani tudnék. De ez a legnagyobb ajándék, amit adhatok. 

Hiányzol. Túl vagyok a nehezén, de túl nem vagyok rajta; hullámokban tör rám a hiányod és természetesen senki és semmi nem tudja betölteni az űrt. Ma képes voltam ránézni a facebook-odra, és noha irgalmatlanul fájt látni a hihetetlen szexi lényedet, meg azt, hogy mennyit vigyorogsz a képeken, örömmel tölt el, hogy ránézésre jól vagy. A macskákról készült fotók többsége többről árulkodik, nem csak a macskákról magukról. Annak is örülök, hogy ők jól vannak, hiányoznak ők is pokolian. 

Próbálom élni én is az életem. Munka, magánélet, barátok, programok, igyekszem semmi alól sem kihúzni magam. Tegnap céges vacsi volt, előtte lévő este is. Valószínűleg ordít rólam, hogy nem vagyok rendben, mert azok az emberek, akikkel kicsit is szorosabb a viszonyom, folyamatosan random ölelgetnek és az együttérzésükről biztosítanak - amíg nem tudják, hogy mi a baj, addig a tekintetükkel, a szemükben azzal a semmivel sem összetéveszthető részvétnyilvánító csillanással,  az érintésükkel. Az egyiküknek tegnap hajnalban egy lélekvesztőben meséltem, miközben ő és a többiek csocsóztak, én meg gyatra és nem túl lelkes szerencsemacaként álltam a csocsóasztal mellett, húzogattam a gólokat és kurtán válaszolgattam a srác kérdéseire.

 - Hogy vagy? -kérdezte.
 -Az első két hét pokol volt - válaszoltam -, azóta valamivel jobb.

Minden kérdésre rezignált félmosollyal, és amolyan "majd jobb lesz" arckifejezéssel válaszolgattam az ezüst ruhámban és a kollegáim fele által agyondícsért kabátomban, miközben belül összetörtem és a lelkem felzokogott. "Majd jobb lesz". 

Igyekszem magam emlékeztetni, miért is mentünk szét, amikor épp a gödör alján vagyok. Szerencsére mindig képes vagyok rekordidő alatt felidézni valami ilyemsit, és amint kimondom magamban, validálom is egyből, hogy igen, miért is jó most ez a "szabadság". És valóban jobban vagyok, sokkal inkább önmagam vagyok, mint előtte; türelmesebb vagyok, kedvesebb vagyok, jobban tudom kezelni a nehéz helyzeteket, gondolom épp simulnak ki az idegeim, egyre kevesebbet hullik a hajam, egyre könnyebben és gyorsabban lelazulok bármilyen helyzetben. Tudom, hogy jobb így és érzem, hogy jobb így.
Mégis, mindez mit sem ér, amikor eszembe jutsz; amikor arra gondolok, hogy milyen gyermeki örömmel vetted volna át az ajándékod - mit mindig -; hogy milyen jó érzés lenne, ha hozzámbújnál; hogy hogy nevetnél a favicceimen és én a Tieiden; hogy milyen izgalommal és szenvedéllyel mesélnél a napodról, de legalábbis milyen vehemenciával, ha nem volt jó napod; hogy milyen szenvedélyes és finom lenne egy együttlét veled..
És ezen valahogy nem segít, hogy az ember tudja, hogy mennyi gond volt, mert olyan sokáig hittük, hogy mindent meg tudunk oldani és sokáig valóban szinte mindent meg tudtunk oldani. Könnyebb lenne, ha tudnám, miért nem ment, amikor mindent is megtettünk egymásért. 

Nos, akkor itt és most, mert máshogy lehet; Nagyon Boldog Szülinapot és Szülihetet Neked, Szívem. Akármennyire is "se Veled, se Nélküled" állapot ez - mert az és már jó ideje az volt -, őszintén kívánom, hogy teljen ez az időszak nagyon jól, ahogy az ezt követő percek, órák, napok is. Kívánom, hogy centiről centire, lépésről lépésre minden kicsit jobb legyen és idővel el tudd veszejteni azt a fájdalmat, amit én adtam, okoztam, és amit most az én hiányom ad és okoz. Az a vicc, hogy ha egyikünk fájdalmát elvehetném, a Tiedet venném el, noha fogalmam sincs arról, hogy hogy vagy. Lehet, hogy sokkal jobban vagy, mint én, és én mégis sikítani tudnék a gondolattól, hogy valami fáj Neked, és ez ráadásul miattam történik.