Dühöngő.

2023. november 2. 

Két oka van, hogy eddig nem írtam Rólad, csak nagy ritkán, rébuszokban. Az egyik Te vagy, a Te kérésed, a Te igényed, a Te egyértelmű utasításod. Hogy ne írjak Rólad. Ez annyira leírja a kapcsolatunkat; a szófogadásom és a küzdésem. Veled voltam a legőszintébb, a legönazonosabb és közben melletted éltem meg leginkább azt, hogy nem oké önmagamnak lenni. Paradoxon ez, mint az egész kurva életem. Szeretem magamban, hogy egy kibaszott paradoxon vagyok. Hát köszönöm, fasza lecke vagy. 

A másik ok én magam vagyok. A félelmem. 

Soha nem voltam beszari. Testileg igen. Lelkileg nem. A poklok poklát is képes és hajlandó voltam megjárni, mert tudtam, hogy egyszer leérek az üreg aljára. Egyszer vége lesz. Mindig vége van egyszer. Úristen, hány ezerszer hangoztattam ezt másoknak. Hirtelen kicsi lettem, gyáva és képmutató. Fáj ilyennek lennem. És érzem jó ideje, hogy ez megalkuvás. Hogy szörnyet rejtegetek a mélyben. A szörnnyel nincs gond; mindenkinek van háziszörnye, inkább több, mint egy. Sokan egy életen át nevelgetik őket és harcolnak velük a lelkük legalsó bugyraiban fenntartott dühöngőikben és nem értik, miért lepi el őket időközönként újra és újra a szar. A különbség ott volt eddig, hogy én bátran mentem a dühöngőimbe, bátran tartottam őket a felszínen, valami kifacsart, embertelen érzelmi intelligenciával és perverzióval megáldva még szeretet is vegyült ezekbe a harcokba; tudtam, hogy a szörnyeim hozzám tartoznak, nem kell őket elpusztítanom és nem is tudnám; szükségem van rájuk, a lényem részei és önmagam elfogadása és önmagam szeretete együtt jár azzal, hogy a démonjaim nem lehetnek az ellenségeim, noha harcolok velük egy életen át. Ebben szenvedély van, kéjes öröm, fájdalom, csodálat, kiapadni nem képes szexuális vágy és valami ennél sokkal mélyebb; vad öröm, aminek semmi kapcsolódási pontja sincs véletlenül sem semmihez, ami finom, empatikus vagy kiforrott; ez düh és éhség, harapható, mégis láthatatlan energia, tele fájdalommal, édes vérrel, izgalommal. 

És most félek. "Én vagyok a legkisebb morzsa", ahogy a hajléktalan dünnyögte az orra alá édesanyámnak a HÉV-en, és ahogy ő elmesélte ezt nekem, én értettem. Féltem önmagamtól, féltem kiengedni a démonjaimat, még a legalsó szinteken is csak pár percre hajtottam ki őket a ringbe, nemhogy a felszínen nem küzdök velük és pláne nem szexin és büszkén. Na ne értsetek félre, ebben az értelemben a szexi nem mindig bőrben-latexben-tűsarkúban nyomja, hanem olykor minden buroktól, szótól, páncéltól, mindennemű védelemtől mentesen, naturálisan mezítelenül. Attól szexi, hogy bevállalja, hogy erős, hogy ha tízezer könnyet is ejt, dühös, nem csuklik össze, nem adja fel, újra és újra feláll, ha mocskosan is, ha minden lélek-csontja el is törik, ha minden ízében meg is rogyott már, a szeme akkor is vérben forogva, vadul, büszkén táncol és akármilyen fáradt is, akármilyen reménytelen is, a szemének egy része, egy apró csillámpornyi parányi pötty akkor is azt üvölti, hogy "na gyere". Mint az átütően szenvedélyes és mámorító koncerteken az igazságtalanul és már-már a valótlanság határait súrolóan erős szexuális energiájú frontember a színpadon. "Na gyere".

Ezt szeretitek annyian bennem, ezt látjátok a nőben, akinek a szexuális energiája olykor szétvet Bennetek is, ezt látjátok a nőben, akit a külseje ellenére olykor szétvet a maszkulin energia belülről, ezt látjátok a nőben, akinek a belső energiái azt sugallják, hogy egy huncut kiscsaj a kezében egy éles késsel azt susogja, "egyél meg" és ti meg akarjátok kóstolni, holott érzitek, hogy a vesztetekbe rohantok... Részben ezt. 

Ezt a vadállatot, akit én ketrecbe akartam zárni - már jó ideje, de csak most döbbentem rá -, és nem azért, hogy megvédjelek titeket - nem fogok hazudni, ez mindig ott volt, mindig ott is lesz, Alice és az én táncomban mindig én voltam a felnőtt, csak olykor hagyom őt játszani és élvezem nézni. De az utóbbi időben inkább azért akartam hét lakat alatt tartani, mert magam is féltem tőle.
Hol azért, mert éreztem, hogy tönkreteheti a törékeny és illékony, képzeletből épített egyensúlyt, ami a világot jelentette nekem, és amit a párkapcsolatomnak neveztem.
Hol pedig azért, mert féltem, hogy engem tép szét. Tudom, tudom. Sok minden lehetséges, de ez az egy nem. Ő nem létezik nélkülem és én nem létezem nélküle. És mégis.  

Mindazt, amit most idehánytam, bizonyos szintig bárki képes lenne megérteni és értékelni, akit valaha is közel engedtem magamhoz az életem során. Talán még az apám is. Egy kivétel van; az az ember, aki az elmúlt években a világom középpontja volt - noha ő az egyetlen ember ezen a földön, aki ezt sosem hitte el. Hogy valóban én üzentem ezt, vagy igazából róla szól ez...? Tudjuk, hogy sok valóság van, és egyik sem egyetemleges, így ez a kérdés hiábavaló és felesleges. Hogy fájdalmas-e már önmagában a tény is, hogy képes voltam találni valakit, aki nemhogy nem értékeli, de nem is érti, mert nem is látja a mélységeimet? Ne válaszoljatok. Mégis kibebaszottul szeretett, és ha a világ és az emberi természet működéséről eddig szerzett tapasztalataim nem csalnak, akkor még mindig kurvára szeret. Pont úgy, ahogy én őt; a lelke legmélyén bújtatott démonjaival és a felszínen pórázon tartott finomított lisztből gyurmázott plüssállat-öleléseivel is; mindenestül, mindenével, és közben pont úgy szűköl és visít és tombol, kínlódik és kaparja a falat most, és két hete, de leginkább évek óta és ki tudja, meddig még... mint én. 

Istent mindig is jó humorúnak tartottam, egy ideje pedig cinikusnak, amiért bemutatta őt nekem, azért meg pláne, mert hagyta, hogy egymásba szeressünk. Tudom, tudom, egyértelműen pszichológiai okai vannak, hogy egymásba kapaszkodtunk, mint szőlőkacsok, amik semmit sem képesek adni egymásnak, még valamire való támaszt sem, de ez most önmagában valahogy nem nyújt elég vígaszt. Elég okos kis kacsok voltunk mi, a magas EQ-jú és a magas IQ-jú, akik végigkínlódják az együtt töltött időt, kínzó és mély fájdalomban, megalázottságban, értetlenségben és meg nem értettségben, akik elé a másik akkora tükröt tart, hogy sehova ne lehessen bújni előle. Végül mégis egészen sok mindenre megtanítottuk egymást, életen át tartó leckéket kaptunk és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ami most jön még, ezután, arra mondják, hogy megismerjük, hogy milyen a magyarok Istene. 

Gyűlölni akarlak, de nem tudlak. Ezt az akarást gyorsan elengedtem egyébként, az első tized másodpercben tudtam, hogy reménytelen. Mást se tudtam soha gyűlölni, majd pont téged foglak tudni. 

Haragudni akarok rád, de nem tudok. Előbb haragszom az Istenemre, akiben - noha az enyém -, változó gyakorisággal hiszek, legalábbis a felszínes hétköznapjaimon ezt szoktam hazudni magamnak. Haragszom rá - most éppen aktívan hiszek benne -, hogy hagyta ezt nekünk - mert kell valami felettes felelős, ugye, túl sok időt töltöttem el alkalmazásban talán -, noha két lényre számíthatok egész életemen át, és abból ő az egyik. Nem kéne összevesznem vele, vele szoktam az üreg mélyén beszélgetni, miközben dühöngve sírom tele a tükörképemet, ő az egyetlen, aki oda is lemerészkedik velem - vagy az egyetlen, aki leengedek oda...? - és mégis inkább rá haragszom. Rád haragudni, ezt valahogy nem lehet, nem engedhetem. Túl sokat tudok rólad - noha mindig az volt az egyik legfőbb kínom, hogy túl keveset... -, ahhoz, hogy Rád haragudjak. A gyerekkorod, a más nyelvezeted, az "érzésekről nem beszélünk" mentalitásod, ami igazából inkább képesség hiánya, mint mentalitás, és mélyebbre menve ez a megfelelő időben a tanulás és tanítás hiánya, mintsem a képességé... 

Azért kicsit mégis haragszom Rád. 
Bazd meg, hogy nem értettél. 
Bazd meg, hogy nem szerettél úgy, ahogy szerettem volna, hogy szeress. 
Bazd meg, hogy elveszejtetted a szenvedély utáni vágyam. 
Bazd meg, hogy úgy féltél megmutatni magad, mezítelenül. 

És látod, négy bazdmeg után újra kilyukadok oda, hogy nem a Te hibád. Siratom magunkat, soha nem fájt szinte még ennyire semmi. Az a két mondat. A Tied és az enyém. Hogy az fájt a legjobban Neked, hogy nem kellett nekem, amit Te tudtál adni. És hogy az fájt a legjobban nekem, hogy nem kellett Neked, amit én tudtam adni. Hogy összetörtük magunkat, nem átvitt értelemben, ezer apró darabra, hogy képesek legyünk alkalmazkodni, változni, módosítani, alakítani... Átléptük a határainkat, atyaég de hány ezerszer hány ezer lábbal, közben észtveszejtően gigászi energiával, akarattal és önszeretettel összetartottuk saját magunkat és nem veszítettük el önnön személyiségünket, és ezt inkább egymásért tettük, mintsem magunkért, mert tudtuk, hogy ki mibe szeretett bele... és mert tudtuk, mennyit sérül az ember, ha leteszi saját magát egy másik emberért és aztán hogy haragszik érte később, hogy megmérgez ez mindent, és mi tudtuk, annyira okosan akartuk csinálni, a kapcsolatunkért, önmagunkért, egymásért... mert az egész egy szentség, egy egyensúly, egy törékeny vár, megfoghatatlan, de mégis konkrét és csodálatos Hold-udvar, szerelemből született Csillag-udvarhölgyekkel és bátor Hullócsillag-urakkal. Nem találtuk a közepét sose, a mélyére nem tudtunk lenyúlni sose, nem tudtuk megfogni, megölelni, megsímogatni, sírva mosolyogni vele, csak távolról csodáltuk a kapcsolatunk mozgatórugóját, kettőnk közös dobogó szívét, mert Te féltél tőle és én túlságosan tiszteltem a határaidat - és ezáltal a félelmedet is. És mert féltem, hogyha üvegszilánkra lépek, végleg összetörök mindent. Így aztán... nem léptem sehova és talán ezzel basztunk el mindent. Hát tudod mit? Tényleg bazd meg. 

A szeretetemet, a szerelmemet, a bizalomvesztésemet, de legfőképp azt, ami jó volt, mert még mindig úgy vagyok Veled, ahogy eddig, pedig már együtt sem vagyunk; hiányzol és ha itt lennél, azt kívánnám, bár ne lennél itt; érinteni akarlak, de ha tehetném, azt kívánnám, bár nyúlhatnék mélyebbre; hallgatni akarom, ahogy mesélsz, boldogan vagy dühösen és ha tehetném, azt kívánnám, bár akarnál igazán hallgatni; igazán hallani, igazán érteni; és ha igazán akarnál hallani, ha igazán akarnál érteni, akkor azt kívánnám, hogy bár sikerülne is. 

Azt kívánom, bár kitépnéd magad belőlem és ha megtennéd, azt kívánnám, bár a föld nyelne el, hogy ezt megtetted velem, mert így elvettél tőlem mindent és tudod, igazából ne téged nyeljen el, vagy ne egyedül, mert nélküled ez az egész úgy fáj, most úgy érzem, mint még semmi sem. 

Hát, üdv újra nálam, ilyenek most az én lelkem bugyrai. Jelentem, kiengedtem magam a dühöngőmbe.