fear-i tale...

...A falakon higgadt lassúsággal folytak a vízcseppek, hogy váratlan hirtelenséggel jéghidegen az ember arcára, vagy koppanva a földre cseppenjenek. Porlepte térkép, a lámpás halovány fényében ide-oda inogtak rajta a képlékeny árnyékok. A teljes sötétségbe csak itt-ott lopott némi szürkületet a folyosó távolabbi részéből eredő apró fénycsóva. Lélegzetük hidegen távozott ajkaik közül, pár illékony pillanat erejéig fehér nyomot hagyva a hűvös, dohszagú levegőben. Dum-dum - szóltak a dobok, némi kapaszkodót adva; ahol hang van, ott élet is. Reszketegen imbolygó fényével egyetlen segítségük az olajlámpás volt csupán, mikor elindultak. A fiú megszólalt:
- El ne fújd! – a lány csak egy félmosollyal válaszolt. Szívében egyre erőteljesebb ütemet diktált a sűrű homály, de csodálattal adózott mindennek, amit látott. Ritmikus lüktetés dörömbölt a pislákoló fényben úszó, valaha működő kutakból, melyekben lassan mozgott a zöld, kocsonyás állóvíz. Ahogy haladtak a szűk járatokban, fekete tükrökként kétszerezték meg lábuk alatt a tócsák a plafon s a falak képét. Sziklarajzok emelkedtek mindenütt, mint megannyi megelevenedett, több ezer éves vad, a táncoló szűk lámpafényben. Láncok csörrentek, dárdás férfialakok szobra tűnt fel minden durván megfaragott kőoszlop mögött, tengernek tűnő víztükörbe hullt koronás fő nézett rájuk délcegen, időtlen időket megélt üres tekintettel. Lovas szobor ágaskodott a barlang alacsony, komor boltíve felé, hátán az elkínzott lovassal. Folyosók, ritka fények, útelágazások, s a régi idők vad illata vette körül őket, mint megfejthetetlen lábnyomai a múltnak.

Medence, teli vízzel.
Majd egy alak, homlokán a homályba csíkot vágó fénynyalábbal. Eleven. Néma. Energiáit csak a mozgásra összpontosítja, tekintete követhetetlen, s mintha észre sem venné őket, sorra elfújja a lámpásokat. Szótlanul továbbmegy. Útján minden fény kialszik, mint mikor hirtelen felhőraj takarja el az összes csillagot. Léptei elhalkulnak, majd elvesznek; lába nyomán csak a semmi marad. Két csillogó szempár, két kéz egybekulcsolódva, egy lámpa, s a mély éjszaka.

Újabb poros térkép, botorkálás, a gyomorban dobogó, gyorsuló üteme a szívnek.

Bezártság. Merész izgalom. Álom, a valóság idejébe s terébe ágyazódva. Csend. Mély csend. Végenincs, egymásba torkolló folyosók. Gyorsuló, kapkodó lélegzetvételek. Ősi bor csípős szaga.

Majd ismét fények, emberek, hangok. Térképek, régi labirintusok rajzai.

Egyszer csak a folyosó véget ér, s megcsapja arcukat a hűvös éjszaka friss szele, s beragyogják őket a csillagok, szívüknek kedves, illékony mozgásukkal üdvözlik őket a fák.

Nem, nem a Gyűrűk ura, s Mória bányái.
Csak egy rejtelmes hely a Budai vár alatt, éppen zárórára járt.

S és Alice meglátogatták a Budavári labirintust… J