Lámpák

Sétált haza az utcán, ahol mindig szokott.

A lámpák kialudtak – Isten tudja, miért. Sétált, és olyan érzése volt, mintha vakon menne egy úton, amit jól ismer már. Nem volt benne félelem, csak egészséges izgalom; fények sehol, de még egy pislákoló kis csóva sem, vagy ablakból kiszűrődő, mosolygó sárga pontok. Semmi. Csillagok pöttyözték feje felett az eget – a hideg szél, ami a napokban süvített, augusztus utolsó napjától, kifújt minden mocskot, szmogot, felhőt, és csak hideg tisztaság maradt utána. Hideg, amit ő kifejezetten nem szeretett, de most jólesőn csípett az arcába, könnyeztette meg őt, keményen ölelte körbe. Mint egy férfi, akihez semmi közünk nincs, akit nem ismerünk, akit megkeményített belülről az idő, az átélt nehéz idők, s kívülről, védekezésképpen sorsa ellen megedződött, inas lett, s szálkás, de neki mégis igénye van, hogy megöleljen egy érző lelkű, érzékeny teremtést, valamiért, amely ok rajtunk kívül áll, s nekünk jól esik közelsége, talán épp azért, mert olyannyira más. Csak ment, célirányosan, a koraszeptemberi, 10 fokos koratélben, és végre tudott gondolkodni.

A barátain, a párján, a családján. Eszébe villantak képek; a kávé, ahogy folyik az ajtón a hatodikon – amikor ráébredt, hogy szerelmes, s viszont szeretik. Azóta is ezzel a fiúval van, és mostanában egyre jobban félti ezt a törékeny csodát. Vagy amikor pár napja Sz a szemébe nézett, és azt mondta; „Te elhagytál engem”, s közben arcára keménység és kevélység fagyott. Nem érezte fairnek, nem azért, mert önmagát nem tartotta hibásnak a kialakult helyzetért, hanem mert nem csak magát érezte annak. Vagy, hogy az anyja bagatell baromságok miatt basztatja, az apjával karöltve, amiben van ugyan némi igazság, de a hisztik kirobbantó oka valójában 80%-ban az, hogy kezdődik a suli nekik is – tanárok lennének… - és Huginak is, új helyen, új osztálytársakkal.
Egyszerűen jól esett neki belesétálni a fekete éjszakába, és azt se bánta volna, ha kicsit elkavarodik, annyira összecsaptak a feje felett a hullámok mostanában.Alig volt pár fix pont, pár fix ember az életében, itt a diéta, a munkahelyi baromságok, mindjárt egyetem a maga 18 tárgyával, és ő minden barátjára időt akar szakítani, így mindenkivel van egy kicsit, önmagával soha, aminek az az eredménye, hogy mindenkinek megmutatja magát, ő mindig dög fáradt, de senkire nem tud odakoncentrálni igazán, senkinek nem elég belőle, és nyilván neki sem jó…

Értelmetlen szenvedés. És ráébredt, hogy egy igazi barátja sincs, és ezt most önmagának köszönheti, senki másnak. Igent mindenkinek tud mondani, nemet senkinek, és semmire nem megy vele. El akart bújni, és a mély sötétség elbújtatta, magába zárta, végre láthatatlan volt, nem hallotta senki a lélegzetvételeit, csak a kutyák és a csillagok, és arra gondolt, bárcsak minden este így jöhetne haza, aztán ráfordult a saját utcájukra, és pár perccel később nagyot sóhajtva taposta el a csikket a kapu előtt - fénynyalábok nyaldosták a cipője orrát, amik a házból kúsztak ki vígan.
Éjjel félálomban sírta ki a feszültséget, de nem segít az; a problémákat nem oldja meg, az ember nem lesz tőle türelmesebb sem, csak épp arra elég, hogy az álom elrejthesse előlünk gondjainkat.

Másnap már égtek a lámpák a párhuzamos utcában. A csodák nem tartanak sokáig.

Régebbi kommentek:


1.  lullaby (Válasz erre)
2010. 09. 06. 15:13
láttam SZ arcát. Kemény volt, vonásai megfeszültek. Részeg volt, és igen, azt hiszem kétségbeesett is. Bántott, mert azt hitte bántom... Nem reagáltam, mert éreztem, ha reagálok olaj a tűzre, éreztem nem viccelt, nem tudom mi volt az utolsó csepp a pohárban az a néhány üveg alkohol vagy az én szavaim, vagy a kettő szörnyű arányú keveréke.mi volt a robbanás katalizátora?.....de lényeges ez?nem a kirobbanás pillanata a lényeg, ami megelőzte, arról kéne beszélni, mielőtt mindent áthat a robbanás fojtó füstje...

2.  akárki (Válasz erre)
2010. 09. 06. 16:17
Először Sz arca árulta el nekem, hogy ez most komoly, hogy az eddigi szurkálódások és csipkelődések, most már mélyre hatolnak. Hetek óta érezhető volt, hogy el fog jönni ez a pillanat. A szavak nem maradhatnak örökké kimondatlanul.
Sz és Zs egymás tükörképei, és ezt is valahogy együtt építették fel. Csakhogy Zs ezúttal apránként engedte fel a zsilipet, míg Sz-nél hirtelen és hihetetlen erővel szakadt át a gát. Nem tudom eldönteni, talán ő se tudná, hogy az utolsó korty bor vagy az utolsó mondatom volt az oka, de ez nem számít. Már régóta meggyőződésem, hogy ha a víz egyszer nekifeszül a gátnak, akkor utat is fog törni magának. A kötelesség nem tud versenyezni az ösztönökkel.
Ahogy ott álltak ketten előttem éreztem a természet pusztító erejét. Sz kifakadt és én nem mertem a szemébe nézni, nem is akartam igazán. Jobb, ha nem mondok semmit, hajtogatta Zs. Félt, hogy kettejük ellen már tehetetlen lennék, elsodornának. Nagyon messze.
Mennyivel tartozom? Kérdeztem, miközben mereven bámultam a földet, akkor még csak a borra értettem. Most már tudom, hogy ezernyi dologra vonatkozott.

3.  Alice (Válasz erre)
2010. 09. 06. 18:44
Kedves Sz és Zs, megríkattátok Alice-t.
Tévedett.
Jobban ismeritek Alice-t, mint ő a saját tenyerét.