szeretem, amikor a művészek engednek annak a belső, megmagyarázhatatlan intuíciónak, hogy valami oda nem illőt, újat, mást biggyesszenek a képükre, amitől igazán befejezettnek és egésznek érzik és tekintik.
Camilla d'Errico művei gyakran ilyenek. :)
a másik imádatom az ő esetében az, ahogy a kerettel bánik; ott van de mégsem... kell az, de mégsem... lesemmizzük, de azért előtte odatesszük... amolyan... hoztam is ajándékot, meg nem is, nesze neked, kezdj vele, amit akarsz. :P
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése