Mese a Mágusról

az Új fiú már jó ideje az életem része, és ez eddig nem volt neve. nem találtam megfelelőt. nem passzol vagy hasonlít senkire és semmire, amihez köthetném, amiről most már mindig ő jut az eszembe. Először Játékmesternek neveztem el. Aztán...Mágusnak. 

bármit írok róla, kevés, ostoba és fakó lenyomat csupán. ezért is halogattam ezt eddig.
de most már meg kell próbálnom.

tényleg mestere a játékoknak.
a komolyaknak is. 

a szerepjátékoknak.

az emberi játékoknak.

a szeretettel teli játékoknak.

keveseket enged a pályára, de azoknak megmutatja a teljességét, és a hatalmát.
olyan, aki e világi is, nem is... bölcs, édes, humoros... köztünk él, de mégsem, elbújik, de mégsem.

beleszerettem a lelkébe. akkor, amikor még mást is szerettem, máshogy. akkor féltettem magamtól, szándékosan távol tartottam testileg... szavakkal, lepötyögött szavakkal, vagy telefonon elhagyott és elkapott szavakkal ismerkedtünk és kerültünk egyre közelebb, szavakkal szerettem őt, amennyire csak körbe lehet szeretgetni puhán és finoman, mégis határozottan és erőteljesen egy megfoghatatlan és meghatározhatatlan lényt.

amikor először találkoztunk 6 év után, nos, nem volt rám hatástalan. nem úgy tűnik ki a tömegből, mint mások, akik felkeltik a figyelmem. ebben is kiéli a szabadságát, azt hiszem; mivel ritkán jár el, nem az a lényeg, mi van kívül, hanem ami belül rejtőzik. és még így is...

érdekes volt számomra, kuriózum, a belsejéből áradó valami el tudott csábítani, meg tudott pörgetni a tengelyem körül, el tudott varázsolni, mint nőt is meg tudott érinteni, meg tudott ijeszteni.

aztán valahogy elveszett ez.
annyira közel került, annyira a részem lett, támaszom, fontos nekem, hogy foggal-körömmel távol tartottam őt minden mástól és minden más szempontból... míg végül ez elveszett, egy kósza intim éjszaka esélye sem maradt bennem. megöltem valamit (valakit?), hogy megtartsak valamit (valakit.). 

aztán kiderült.
a Varázsló kapcsolatot akart; ha nem is egységet, ha nem is egészet, de intimet, közöset.
így indult neki az ismerkedésünknek, így vállalta be a labirintus felfedezését Alice-szel, a csigaháza kívül egysíkú, belül színes falainak felfedését...

én barátságra vágytam, annak hittem.
tény, hogy beszéltünk róla, beszéltünk lehetőségekről, és tény, hogy nem tudtam tartani a számat, mikor táncot jártak kuncogó hormonjaim.
szinte mindent vele osztottam meg akkor.
volt szó róla, igen. aztán az elillant. kiderült, a lufi kipukkadt, és mindketten csalódottak lettünk, én lelkem mélyéig, s azt hiszem, ő tán még jobban... 

azt hiszem, ott és akkor valami eltörött. 

keressük a helyünket. a kapcsolatunkban. az új játékszabályok közt.

hogy mi fér bele, hogy szólíthatsz, mit mondhatsz, mikor hívhatsz, ha találkozunk, mennyire ölelhetsz át. 

fáj.
fáj nekem. 

fáj, hogy neki fáj.
már nem beszélünk róla.

annyira nem akartam őt bántani.

tudom, nagyfiú, túl lesz rajta, mindenki, persze, mindenen, idővel.

de fogalma sincs róla, menyit segített nekem, milyen hálás vagyok, mennyit gyógyított rajtam a szeretetével, az odafigyelésével, a lényével. vagy talán van. talán épp ezért érzi, hogy "többet" érdemelt volna.

legalább annyit, hogy "kiejtsem az aszpirint a lábaim közül".

boldog lesz az a lány, akivel megtalálják egyszer az Egységet.
aki beköltözhet a Csigaházba, és aki időről időre kitárhatja majd annak egyik-másik ablakát a világra.