Egy este a Kibogozhatatlannal

Tényleg kibogozhatatlan.

A Széchenyi fürdőnél találkoztunk. Sétáltunk, mentünk erre-arra, de olyan, mint én, egy rohadt búgócsiga, valahová mindig mennie kellett. Végül a Kertem-ben kötöttünk ki, ahol elég elcseszett latin zene szólt, bár a salsás múltam szép pillanatit így is felébresztette bennem. Egy vodka-alma, aztán még egy, ő fröccsözött.  Most valahogy könnyebben beszéltem magánéleti dolgokról, ő továbbra is megmaradt a storyzgatásoknál. Már ott nehezen fogta vissza magam. És nem a pia miatt. Egyre jobban tetszik, egyre helyesebbnek tartom – és ezzel mér az elején sem volt gond. Nagyokat nevettünk, kuncogósra ittam magam. Az a kicsi szív idebent egyre gyakrabban kezd őrült tempóba, ha vele vagyok. Még nincs eszméletlen gyomorgörcs és szívrohanás, ha tudom, hogy találkozunk, de aztán mindig elvarázsol – fogalmam sincs, mivel. Biztos az is vonz benne, hogy még mindig kagyló. És épp ettől félek is; talán örökre az marad, és akkor egy idő után, mint a dühös kutya, aki nem tudja szétrágni a csontszagú követ, keserű szájízzel hagyom majd ott. De mivel most a nemgondondolkodást tanulom, ezt próbálom figyelmen kívül hagyni.

Aztán elindultunk, hogy valahol máshol is körülnézünk, mert az OSG kicsit elkezdte szétrobbantgatni a dobhártyánkat a szomszédból. A nagy sétának végül egy igazi talponálló lett a vége, a fürdővel szemben. Ez, meg a pultos pasas csak szürreálisabbá tette az élményt; hosszú ősz haj, fura szemek, még furább hang és alkat, a Harry Potter castingján biztos tárt karokkal fogadták volna. Még egy vodka, és egy szörnyű fröccs talált gazdára körünkben. Ücsörögtünk odakint, és akkor már mind a ketten határán voltunk bizonyos dolgoknak. Nem bírtam ki, szokásomhoz híven kérdezősködni kezdtem. Hogy mit is akar egy 26 éves kislánytól, és egyebeket, de továbbra is, mint mindig, hárított, és közölte, hogy nem elég konkrét a kérdés, és magyarázott. Én eleve kivagyok, ha egy jól pasi magyaráz, nekem ez a perverzióm – tudom, nem túl izgalmas, de annál inkább idegesítő és veszélyes… - és persze. Érdekel, miről magyaráz. De egy idő után beindulok tőle, pláne mostanában. Hát. Aztán fogta, és átlendítette a lábát a padon, egyértelműen nyitva felém. De még mindig nem csinált semmit. Közelebb nyomta a térdeit az enyémekhez, talán alá is került az enyém az övének. Röhögtünk valamin, és a kezem a térdére tévedt, simogatni kezdtem. Közben folyt a szócsata. Szerettem volna kivárni, amíg ő kezdeményez, de éreztem, hogy azt nem fogom kibírni. Visszatekintve már nem sok hiányzott hozzá, hogy megtegye, éreznem kellett volna. Ez van. Az álla alá nyúltam, és többórányi visszatartott energiával és tűzzel csókoltam meg. Meglepetésemre épp olyan tüzesen csókolt vissza, magához húzott, majd az ölébe, és szinte ugyanazt a szenvedélyt éreztem benne, mint magamban. Később megkérdeztem, ha ez így volt, akkor miért nem kezdeményezett, de szokás szerint úgy csinált, mint aki nem hallotta a kérdést. Aztán már mentek a nagy mosolyok, csókok, majd mondta, hogy inna, de nem itt, én meg mondtam, hogy mivel nincs más nyitva, nézzünk éjjel-nappalit. És néztünk, de végül nem vett piát. Felmentünk hozzá, whiskyztünk – persze nyűtt, hogy túl fűszeres neki, egyszerre idegesítő és imádnivaló, amikor nyafog a maga férfias módján – és beszélgettünk. Újabb kérdésekkel bombáztam, amikre mindig ugyanaz a válasz; nem elég konkrét. Ami nyilvánvalóan nem igaz. Már nem azzal jön, hogy tudna válaszolni, de nem akar. Ez is valami, ha megpróbálok a sorok mögé látni… egy dolgot említett csak, és nem először, hogy én tisztáztam a szabályokat. Valóban. Azt mondtam, semmi komoly, még a legelején. De ő azóta mondott olyanokat, mint pl. nem óhajtja elfogadni a terveimet (miszerint nem akarok párkapcsolatot. Hm.) Szóval nem jutottunk egyről a kettőre, és tudtam, hogy állnom kéne a sarat, sarokba kéne szorítanom őt, egyrészt, mert élvezném, másrészt, mert válaszokat akarok. Végül csak annyit mondtam, hogy idővel elfogy a türelmem ezt illetően. Tudtam, hogy most úgyse tudnék megálljt parancsolni magamnak, meg minek is. Egyértelmű volt, hogy mit keresek az eszméletlen jó kecójában, a műfüves erkélyen ücsörögve, jeges jim beant nyalogatva, enyhén becsiccsentve.

Az ölébe ültem. Hatott, of course. Felkapott, és a kanapéhoz hurcolt. Aztán letett a talpamra, de jóval magasabb nálam, és ácsorogva csókolóztunk, ami ilyen illuminált állapotban, lábujjhegyen állva nem volt sokáig tartható állapot. Egy idő után megszólaltam, hogy az egyensúlyérzékemre nem érdemes támaszkodnia. Ezzel valójában arra is utalást tettem, hogy nem bánom, ha irányít, sőt. Nem tudom, értette-e, mindenesetre egy mozdulattal ledöntött a hátamra, rám mászott, és nem volt megállás. Amit kaptam, azt vsz. az olyan lányok akarják, akik csak kalandokban utaznak. Nem volt petting, csak néhány mellcsók, és már bennem is volt. Nem bántam, éreztem a vágyát, éreztem, hogy jó neki is, és ez elég volt. Kitartó, és türelmes, odafigyelt rám, és kettőnk közül én tűntem őrültnek – ami ritka. Én diktáltam a tempót, és ő lassított le engem nem egyszer, hogy tovább bírja. Mivel ilyenkor nem beszél, kénytelen voltam a teste üzeneteiből, és a hangjából következtetni. Utálok kételyek között vergődni, de egyelőre nem zavar. Pláne, hogy vsz. nem talált kivetnivalót a dolgokban, érzésem szerint. Amikor már egyre gyakrabban váltakoztak a lassú és gyorsabb mozdulatok, mondtam neki, hogy nem szedek semmit. Felkuncogott azon az édes, mély hangján, és annyit mondott, már tudtam. Hogy honnan… majd megkérdem tőle. (Bár minek.) Azt hiszem, arra várt, hogy elmenjek, de az ilyesmit nem szoktam szóba hozni, csak ha a másik hozza fel, legalábbis az elején. Mindenki meg szokott akadni rajta, hogy én olyat így nem tudok.... Aztán elment, és azt éreztem valahogy, hogy ennek az egésznek szeretkezés íze volt, noha nem volt az.

Később ledőltünk, el is pilledtünk mind a ketten, és az elalvás előtti utolsó pillanatban robbantam ki az ágyból, a most vagy soha érzéssel, hogy kiveszem a kontaktlencséimet. Aztán visszabotorkáltam hozzá a sötétben, arra számítva, hogy alszik. Nem aludt. Megkérdezte, sikerült-e. (Imádom, amikor az emberek azért beszélnek, hogy mondjanak valamit. J) Megcsókoltam – jóéjt csóknak szántam. Még hozzá is fűztem, hogy nyugi, hagylak aludni. Erre ő: az nem biztos. Basszus, az előbb még aludtam. Aztán kettő másodperc alatt rajtam termett… és újra igencsak jó volt. :P

Nehéz ezt az egészet szavakba önteni, pedig nekem menni szokott. Több volt, mint egy kellemes éjszaka valakivel. De nem tudom, mi ez, hogy lesz, és félek, ha idővel belebolondulok – bár nincs sok közös vonásunk – ő pedig nem, akkor az bukó lesz. Tudom, a sorok között. De ki dönti el, azt látom-e, amit ott van…?

Másnap reggel szintén nem kezdeményezett. (Vagyis egy simi se volt.) Éjszaka hozzábújtam, és amikor megkérdeztem, nem baj-e, azt mondta, nem, de a hangnem nem volt rendben. Túl hideg volt. De mégsem elutasító. Reggel felkeltünk, kv-ztunk, ejtőztünk a szomszédban a haverjánál – nagy fazon J - végül elindultunk, kikísért a villamos megállóba. Bringával volt, ő azon ücsörgött. Amikor már láttam, hogy jön a vili, finoman a behajlított térdét a lábaim közé véve, megcsókoltam. Megint ugyanúgy reagált, mint aki egészen idáig csak erre várt. Aztán hozzáfűzte, hogy a tegnapi aludni hagyást sosem felejti el. És hogy most tényleg otthagyom-e. Én pedig döntöttem. Várhattam volna még egyet, de nem tudtam, minek, nem tudtam én semmit se, csak el akartam tűnni, annyira ellentétes ez az egész. Megcsókoltam újra, annyit mondtam, na szia, nem néztem hátra, és falpattantam a vilire. Zene a fülbe, tekintet a másik irányba, és azóta is rágódom ezen. Előre tudom, hogy idővel ki kell terítenem a lapjaimat, mert ő nem fogja. Miszerint döntse el, mi legyen, mert részemről tán több is lehetne. Még nem fogadom el, de már vigyorogva, kissé kárörvendve pattognak bennem az apró kis szikrák. Szééééééééép.