Az igazi Karácsony-íz

No hát akkor kívánok Mindannyiótoknak utólag is Nagyon Boldog Karácsonyt - így első körben. Remélem, kacagósan, zabálósan, kacsintósan, huncut-szeretkezősen, édes-meghitten telt, illetve telik. Mert hogy nekem még mindig karácsony van, bízom benne, hogy Nektek is. 

 

Érdekes ez. Gyerekkorában az ember azt hiszi, a karácsony mindenhol ugyanolyan, mert hogy ugyanaz. Egyetemleges dolgokat tartalmaz, mint a Jézuska, az Angyalok, a fenyőerdő-illatú fa, a sok csilingelő, fényes dísszel, a szaloncukorral - amiben jó eséllyel még valóban csoki van, és nem taknyos zsepi, vagy ugyebár kinél mi. Aztán, mikor kezdünk rádöbbenni, hogy vannak eltérések, akkor is ugyanolyannak hisszük, mert a varázs maga valóban ugyanaz; a Te karácsonyod és az enyém más, de a huncutság, a meglepetés, a báj, a szeretet-mágia, a várakozás öröme és aztán a beteljesedés a fényekkel, a mosolyokkal és a sok-sok örömmel, nos, ugyanazt az élményt okozza Benned és bennem.

No, ez az, ami elvész felnőttkorra. Valóban elvész? Nálam többnyire  megvan, néha elhagyom valahol útközben, de olyankor mindig gyűlölöm érte magam, mert űrt hagy, hiányérzetet, fekete lyukat a kis "karácsony-helyen", bennem. Én idén döbbentem rá, hogy sokan végleg elveszítik ezt a téli bűbájt. Hogy vannak, akiknek ez már régóta nem más, mint a kötelező "süssbejglit-főzztöltöttkáposztát-vágdbeazajándákokatadíszzacskókba ééééééééééééééés találd is ki, kinek mit adj" dolog. Számomra ez maga volt a negatív káprázat, ha létezik ilyen.

Minálunk, amíg Hugi pici volt, magától értetődően ez "pici-gyerek-ünnep" volt, s közben titokban élveztem magam is. De kismanókkal könnyű a karácsonyt élvezni; van kit elbűvölni. Gyönyörűen terítjük meg az asztalt, nem ég semmi fény, csak égősorok és gyertyák, mécsesek. Kiöltözünk, vacsi után együtt énekelünk, a repedt-fazék hangjainkkal (van, akinek azért ennél jobb adatott.) Odafigyelve surranunk  ki, egyikünk a másik után, az ajándékokat a fa alá rejteni, Manónak sokáig tényleg nem tűnt fel az összefüggés. Az utolsó mindig apám. Csenget az angyal, kiszaladunk,  a felnőttek szemének csillogása csak félig tettetett, csillagszórót gyújtunk, nézzük, éneklünk megint - jó, zenészcsalád lennénk -, olykor megkönnyezünk, mindenki megölel mindenkit. Úgy igazán - ahogy év közben nem nagyon, apám születésnapjaimon nem szorongat így. Egyszer ölelt meg életemben annyira, amennyire karácsonykor szokott. (Akkor nagyon lelkiismeret furdalása volt, és rádöbbent, hogy bántott. Meg hogy mennyire szeret. Emlékszem, folytak a könnyei. Ritkán folynak a könnyei.) Aztán ajándékot bontunk, borozunk közben, titokban figyeljük, ki, minek, mennyire örül, mert azt a Jézuska hozza, ugye.

Hugi mára felnőtt, s mi, lányok már nem is lakunk itthon, csak hébe-hóba, mégis; nem sok minden változott. Persze, már nem történnek a dolgok sutyiban, finoman felnőttesítettük ezt az ünnepet, de a meghittsége, a legfontosabb része, és a kacagóssága, a szeretetíze megmaradt. Már aláírjuk a képeslapokat, az ajándékkísérőket, már nem névtelenül kapjuk őket. Már tudjuk, ki mikor csomagol, mert halljuk a papírzizegést napközben, nem várjuk meg a hajnali órákat, vagy, amíg valaki elviszi a kicsit valahová. De a csomagok ugyanolyan édesek, ugyanúgy sok van belőlük, minden személyes, sok kis apróság. Egymás keze alá dolgozunk, élvezettel nézzük a másik készülődésének szenvedélyességét. Idén már nem énekeltünk, hanem a fogszabályozásól beszélgettünk - nagyon ünnepi, tudom :D -, de az Apa-angyal még mindig csilingel, és még mindig szorosak és hosszúak az ölelések. Nálunk szilveszterig tart a karácsony; evések, nevetések, látogatások, barátok fogadása, társasozás, esti filmnézések. Még én is kikapcsoltam a céges levelezést, pedig az az én pozíciómban az már-már veszélyes. Olvasunk, heverünk, írunk, zenélünk, elvagyunk, együtt, mint sok kicsi befőttes üveg a dunyha alatt. 

Nekem ez az ünnep mindig szeptemberben kezdődik, és januárig tart; szeretem elhúzni, mert öröm, mert tele van várakozással, szemek csillogásával, meglepetés-okozással, örömkönnyek hullatásával. Utálom a hideget és a telet, és ez remek lehetőség, hogy hónapokig valami melegbe és boldogba burkoljam magam; valamibe, ami erősebb a sötétnél, ami megszépíti a fények szükségességét. Szeretek arra gondolni, amikor meglátok egy ismerős arcot, hogy mennyire fog örülni, hogy milyen élvezettel fogja kibontani és használni azt, amit kap, milyen széles mosolyra húzódik a szája, amikor olvassa a soraimat, vagy milyen sokatmondó pillantással ejti ölébe a lapot, amit én készítek, én írok meg neki.

Nekem kell ez, a nem-mű-rétestészta-karácsony,  ami átvezet az őszből a tavaszba, ami után csak a fránya február marad, aztán márciusban újra huncutul előbújnak a melengető-simogató napsugarak. Ha ez nem lenne, én csupasz és védtelen lennék fél éven át. Valahogy a sötétnek bennem csak ideig-óráig van helye, mert hosszú távon megszomorodok tőle, és ellopja minden, zsebemben összegyűjtött üveggolyómat. Kell ez a meghittség, a készülés-várakozás-megélés elnyújtott triumvirátusa, s úúúgy szeretem ezt Mindenkivel megosztani.

Hát Boldog Karácsonyt Nektek még egyszer, mézeskalácsillatút. 

Beszélgessetek egy nagyot a nagyival - én olyat már nem tudok, vagy kártyázzatok a szomszéddal, kávézzatok a kedvenc helyeteken egy rég nem látott baráttal, sétáljatok a kutyákkal, az ő vidámságukat kevés dolog tudja feldtetni, felülmúlni, elrontani. Oly mindegy, csak ne legyetek egyedül, s ne engedjetek be semmi bántót, stresszelőt, szomorút. 

Just switch it off. :)