Kés a húsba.

elkezdett fájni. újra.

kés a húsba.

nézegetem az ex képeit. napi szinten eszembe jut a Farkas. a Kibogozhatatlan szavai konganak a fejemben.

- most mi lesz? - kérdem.
- te mész metróval, én meg busszal.
- nem úgy. velünk.
- ha velem leszel, akkor gyötrelem és szenvedés vár. (?!?!?)...

már ha az országban maradsz, ugye...

ok. remek.
valahogy megint minden fáj.

olyan jó lenne csak úgy lebegni. vagy izzadásig bulizni kibaszott diszkógömbök között, orgazmusközeli lelkiállapotba kerülve, magamba zárva, önmagammal lüktetve, atyaég, milyen régen nem éreztem már ezt, és nem kellett hozzá semmi, csak pia és zene, néha még csak pia sem...

hol hagytuk el magunkat ennyire, Alice?

csak kapnám már vissza a gépem. sztem minden szart ki fogok ide önteni - megint. hangokat, képeket, illatokat, szavakat, mosolyokat...

s valóban; hová is dugtad a mosolyaidat, Kibogozhatatlan? a nevetésed hangját, a szemeidből az életet, az örömöt, az érintéseidből a lüktetést? az nem lehet, hogy vlk ennyire elveszítsen minden reményt. a jókedélyű pasiból végtelenül szomorú kamasz lett, egy szempillantás töredéke alatt, ott, a kávézóban. és csak néztem, és nem értettem, és fájt. túl sok mindent hurcolsz. igen, a te hibád. az enyém meg, hogy túl gpndosokodó és anyáskodó vagyok. de ezt akkor sem tudom csak úgy elhessegetni.

nem akarom, hogy kilépj az életemből. túl sokszínű vagy. túlságosan érdekelsz. ha tetszik, ha nem. ha rövid időre, ha hosszúra.