Szappannal.

olyan retkes módon fantasztikus, hogy minden elszaródik mostanában körülöttem. mi ez, valami kibebaszott nagy pofon és lecke az örökkévalóságtól, hogy majd ha találok egyszer netalán valakit, akkor kössem magam hozzá egy életre, hunyászkodjam meg, és dögöljek bele a fos baromságokba, ahogy oly sokan? na nem. 

valahogy minden tényleg elbaszódott. szar a kedvem nonstop, nem jutottam le VOLTra, rájöttem, hogy elmartam magam mellől a barátaimat, és aki van, azt is kikészítem, a Tetovált kapcsolatban van, csak akkor tudnám, mi a szart akart a hülye e-maileivel, meg a tündérkedéseivel, biztos én reagálom túl, igen, de hagyjuk már ezt, ilyen szempontból felnőttünk már eléggé...

minden egyes nap, minden kva nap, amikor végre van valami, ami felderít, ami várakozásteljessé teszi a pillanatokat, ami értelemmel és szépséggel tölti meg a napokat, akkor azt rövid úton elveszítem. elfogadom, hogy valamit tuti én csinálok rosszul, hogy ezt valamiért kapom az élettől, de bassza már meg, hát mi ez, hogy napok óta bőgök minden este, hogy semmi nem jön össze, hogy elveszítem a játékaimat, amikor olyan szinten fair vagyok, ez velem szemben nem fair, A KVA ÉLETBE, EZ NEM FAIR!

persze, jókislány leszek, a Tetoválttal visszaveszek magamból, megszűnök félreérthető lenni - ettől remélhetőleg majd ő is. hú de izgi, összehugyozom magam a remegéstől. gec-ci-re hiányoznak az érzések, és mégis, elveszítem őket, kifolynak a tenyereim közül, mint a tiszta víz.

hiszek abban, hogy mindent visszakapunk. annyiszor volt már így. velem is. tapasztalat. vsz. az elmúlt 10 évemért kapom ezt. pokollá tettem nem egy ember életét, noha nem direkt, nem szándékosan és nem tudatosan. de abba senki nem gondol bele, hogy nekem is nehéz másnak lenni. őszintének, nyíltnak, a formaságoktól és társadalmi konvencióktól mentesnek és szabadnak, vagyis azoktól undorodónak... lehet h fasza ez, hogy én így működöm, de nem, annyira mégsem, mert elég nehéz így, hogy nem találom a hozzám tartozó kibaszott puzzle darabokat.

próbálom méltósággal viselni ezt az egészet. de elegem lett, betelt a pöttyös kiscipő, elegem van, ELEGEM, egyszóval tele a nemlétező fa-szom.

és még csak ki se bírom írni magamból, meg kisírni se. és ha szétrúghatnék magam körül mindent, azt hiszem, az se segítene sokat. mi a picsa van, biztos érezni rajtam, hogy szeretni vágyom, és ez olyan kva ijesztő, hát hol élünk már. aztán mire majd megint teljesen megacélosodtam, meg jéggé fagytam, akkor majd jön persze valaki, és nem érti, miért vannak tüskéim. hát ezért bassza meg. mert próbálok életben maradni.

olyan vagyok, mint egy 5 éves gyerek, álmodozom és vágyakozom, és ha teszek érte, az a baj, ha ülök ölbe tett kézzel - valójában ilyenkor az egyik görcsösen fogja le a másikat, mert nem ez a típus vagyok - akkor az a baj. valahogy minden baj, minden elcsúszik, és nem tudom felfogni, csak ismételgetem, hogy miért, miért, miért.

tudom, hogy önmagamban kéne meglelnem, amit keresek, hogy vissza kéne térnem ahhoz, ami valaha boldoggá tett, kreatívkodni kéne, nem csak írni, tenni is, festeni, papírt, textilt, akármit, futni az álmaim után, és tényleg kicsit most már önmegvalósítani... hiányzik is, egy nagy űrt hagyott bennem... de ez nem lenne elég. vagy igen? régen az volt. de régen gyerek voltam. biztos üvölt rólam, hogy üres vagyok, és ez a baj. bár van, akit érdeklek, nem keveseket, de ez is tuti egy geci kis fricska, hogy őket nem tudom úgy szeretni.

kéne ide egy rohadt befejezés, ugye. de nem megy. nincs mit, nincs miről, nirvanát hallgatok, üres vagyok, elfogytam, és nem találom azt a kapaszkodót, amit keresek. dühös vagyok, és felnőttként ez nem olyan kva egyszerű, hogy csak ülsz a fotelben, elsüllyedsz benne, és hagyod magad sodródni az örvénnyel, le a víz aljára, amíg földet ér a segged, és már nem zavar a fulladás, mert már nem érzed, mert már túl vagy rajta, meghaltál, és aztán szépen, mint egy tetemet, felvet a hullám a felszínre, és akkor te felnyitod a szemed, rámosolyogsz a napsugarakra, vagy a szélre, vagy a selymes, arcodat simogató esőcseppekre, és újjászületsz, aztán kisétálsz a partra, és minden teremtett gyönyörűségre rácsodálkozol megint, mint anno... most tartanom kell magam, dolgozni kell, felújítani, nincs szabi, és egyre kevesebb az igaz barát is, meg az igaz érzés is, és akkor megijedsz, hogy ha most elsüllyedsz, megdöglesz végleg, ezért nem mersz a vízbe merülni, nem tudsz megfulladni, ergo nem tudsz újjászületni, nincs idő, nincs energia, mókuskerék, ebbe döglesz bele valójában.

tudom, hogy jobb lesz, tudom, hogy ezt is kibírom, hogy innen is felállok, csak geci nehéz, ha egy ember áll csak a hátad mögött, és te félsz, hogy őt is elmarod mellől, mögül... mert életed egyik legfontosabb embere lett.

tudom, tudom. mossátok ki a számat. szappannal.