Vasárnap

Vasárnap.

Szar passzban.

Durvamorbidszar, de a legutóbbi exemmel sikerült kicsit kidumálnom magam msn-en. Édespofa. Volt mit szeretni rajta. Mostanra egy antidohányos izompacsirta lett, aki amúgy normális, van lelke, csak igazi kölyök még. Talált melót, nem is rosszat. Mindenki mindig azután szedi össze magát, hogy szakítok vele. Fantasztikus. Annyira nehéz elviselni az életet nélkülem, hogy muszáj lefoglalni magukat valamivel. Állati. Valamit nagyon csúnyán elbaszthatok a párkapcsolataimban. Még szerencse, hogy senkit nem boldogítok most. Úgy fest, ön- és közveszélyes vok.

 Egy valaki van csak, ő amolyan barát – szerető. De most vele sem vagyunk úgy, ahogy szoktunk. :( én túl bonyolult vagyok, ő meg aztán… nincs rá igényem orrba-szájba, mert meg akarom őrizni találkozásainknak a varázslatosságát, plusz nincs is rá időm akármikor; vizsgáim lesznek+meló+karácsony, mondjam még? Néha úgy viselkedik, mintha többet akarna, néha, mintha ennyit sem. Érdekes viszony a mienk. Csak azt tudom, hogy szükségem van rá.

Ezen kívül: anyámmal megint össze fogunk veszni, érzem a zsigereimben, a hanglejtésében, az idegességétől vibrál az egész házban a levegő. Tök jó. Igazi szokásos karácsonyi feeling. Ezért szoktam szenteste elhúzni 1h-ra 1 doboz cigivel, egy mp3-mal és lejárom a lábam a környéken. Pomázon ez egy vicces vállalkozás. De nem érdekel. Ilyenkor bármi jobb, mint itthon lenni.

A hét amúgy viccesen telt. Főszerepben: a TÉL.

Tekintve, hogy (antireklámnak minősül, ezért nem írom le) kedvenc cipőboltomban vett kedvenc lapos talpú csizmám totál tönkrement, és a hét elején nem volt időm visszavinni – mert hogy 2 hónapos se volt – magas sarkúban próbáltam a hegy lábánál lévő otthonunktól eljutni a HÉV megállóig, mert hogy csak a magas sarkú csizmám volt hordható állapotban.

Szóval. Képzeljetek el egy utcát, ami kb. 60 fokos lehet meredekségét tekintve. Bármikor vicces felcaplatni rajta olyasvalakinek, aki nincs edzésben. J ez a MI utcánk. Gondolom, egyértelmű, hogy a LEGTETEJÉN lakunk… leesett az első hóesővacak, és annak rendje és módja szerint le is fagyott.  Én pedig ezen próbáltam szerdán lejutni a 8 cm magas lábbelimben. Csodás élmény volt. No nem nekem; a környéken lakóknak, a postásnak, a kukásoknak, stb. De alapvetően nem semmi teljesítmény 20 perc alatt mondjuk 50 embert megmosolyogtatni. A legmókásabb az volt, amikor egy, a járdához képest még meredekebb kocsifelhajtón próbáltam átkecmeregni – ugyanis ideiglenesen felváltotta a járdát – ahol is egy fiatal motoros srác beszélgetett egy kedves idős hölggyel. A néni úgy nézett rám, mintha UFO lennék, azzal a kedves, nénis tekintettel, amikor új jelenséggel találkoznak. A srác tekintetét nem láttam, a szája szélén viszont egy igazi, jóízű kacaj nyomait takaró, udvarias mosoly játszadozott. Legalább 1 percig tartott, mire átértem a kocsifelhajtó egyik oldaláról a másikra.

Mondom; egy élmény volt. XD