Beszámoló

Na szépjóreggelt.

Olyan rég nem írtam semmit, hogy alig ismerem meg a saját blogomat.
Meg az utóbbi hangulataimat.
Itt ülök egy óriási szobában, az ablak előtt hosszú, piros függönyök, napfény pásztázza a parkettát. Hátam a falnak vetve ülök egy ágyon, írok. A színek vegyesek; piros, mustársárga, fehér, narancs, barna. Régi fotelok, dohányzóasztal,  rizspapírlámpa. Amikor tanulok, és felmondok egy tételt, nem 26000szer, csak 20szor járom körbe a szobát. Ez az én új, óriási birodalmam. A troli 10 percenként elmegy az ablak alatt, mintha ezer fazekat cipelne. Dzskdzskdzsk. Meg kell szoknom a zajokat. Hogy a levegő nem friss. De mindenhez sokkal közelebb vagyok, és legfőképp a magam ura. Most még szokatlan; túl nagy itt a nyugi - nincs nyüzsgő család, hoisztis hug, kiboruló apa és anyám, aki mindig mindent lenyel, aztán borul a bili, Isten mentsen tőle... :( De kezdem kihámozni magam a szokott önmagamból. Kezdem élvezni. Pláne, hogy két lökött linával élek együtt. A nővéremmel semmi gondom, mióta összeköltöztünk, hihetetlen.

S-ről is annyi mindent írnék... Az évfordulónkon voltunk Pécsett. A tavasz első hétvégéjét csíptük el, keresztül-kasul jártuk a várost, szerettük egymást, megoldódni látszottak mindennemű problémáink, egy utánozhatatlanul gyönyörű gyűrűt kaptam tőle, melyet azóta is mindennap hordok ;) Amióta süt a nap, minden könnyebb; bár én  mindig is ilyen voltam. Azt hiszem, napraforgó vagyok, csak kicsit másképp nézek ki. :D
Van olyasmi is, amiről nem nagyon írtam. Eddig. Itt. Illetve több is. Hogy miért? Amíg nem voltam túl rajta, nem akartam, mert nem szeretek panaszkodni, max nyavalyogni, mint egy vérbeli kismacska... De gondolkodtam, és arra jutottam, ha más csak feleannyira szenved, mint én szenvedtem, akkor, ha nem is írom le a tapasztalataimat, de legalább segítő kezet nyújtok, aki kéri, és akinek tudok.

Az elmúlt időszakban egy igen kényes és nehezen megoldható problémával küzdöttem, amit az emberek többsége kevéssé ismer, ezért el is ítélik azt, akinek van. :(  Úgy hívják, candida. Röviden és velősen; egy gombafajta, amely  természetes lakója szervezetünknek, akkor van gond, ha túlterjed bennünk. Ezer és egy oka lehet, de legfőképp az étkezésben keresendő, és mivel rengeteg tévhittel élünk együtt táplálkozás terén, így nem tudjuk, de nagyon sokunknak okoz panaszt, csak azt hisszük, ez normális. (kiütések, gyomorpanaszok, nőgyógyászati panaszok, stb) Nem az, ma már tudom. Igazából semmi sem az; minden egy jelzés a szervezettől, feleslegesen, indok nélkül semmi sem fáj, semmivel nincs baj. Jó kis riasztórendszer ez a szervezet, kár, hogy sza*unk rá. Nos, én is sza*tam, így lett nagy a baj. Végül elmentem bőrgyógyászhoz a szűnni nem akaró aknéim miatt. Akkor kiderült, VEGA teszttel mérik ezt is, mint minden bőrérzékenységet. Tejallergia, candida. Szigorú diéta, semmi tejtermék. Zöldségen, teljes-kiőrlésű liszten és szárnyashúson kívül mást nem nagyon lehet enni, bár ebben a szakemberek véleménye eltér. A lényeg; ahhoz a diétához tartsd magad, amit elkezdtél. És a legfontosabb: semmi cukor, semmi alkohol - amit persze nehéz tartani, tehát néha csalsz. Nekem a diéta harmadik nekifutásra sikerült, pedig nem vagyok feladós típus. De nem szégyellem, emberből vagyok. Kurva nehéz volt. Lelkileg. De harmadszorra kibírtam, végigcsináltam, összességében 1 évig diétáztam. Aztán én voltam azt, aki el sem akarta hinni, amikor meggyógyultam. Még vannak dolgok, még az immunrendszerem gyengécske, de a candida helyrejött, és próbálok az étkezésre odafigyelni. Érdemes. Kb. új élet kezdődik. A diéta óta nem kívánom az édeset, - pedig nagy csokis voltam - csak ritkán. Igényem van a salira, a nehéz ételek nem vonzanak. A kaja miatti gyomorgörcs kb ismeretlen számomra. Annak is javaslom ezt, aki csak fogyni akar, vagy tisztító kúrát csinálni, használ. Engem azért viselt meg lelkileg, nagyon, mert muszáj volt. Néha azt hittem, kitépem az összes hajamat. Utálom, ha kényszerítenek, olyankor előbújik belőlem az oroszlán. :(
Lényeg, hogy úgy fest, túl vagyok rajta, így immáron már nem vagyok depressziós, nehezen kezelhető, borzasztóan türelmetlen, és a kapcsolatunkat igen csak megrázó nőgyógyászati gondjaim is megoldódtak.

Akkor jött csak a jó élet :) Mindaz, ami nem nagyon működött, mintha egy csapásra rendeződött volna; néha akár 7* is egy éjjel/nap... :P pedig már azt hittem, elveszítem őt. Nem állítom, hogy kapcsolatunk e terén nincsenek gondok néha - én ilyen vagyok, időközönként pihi kell, magam sem tudom miért, és párkapcsolatban nem éppen kifizetődő lelki és testi igény ez :@ - de alapvetően ez a része az életünknek rendben van. 
Arról nem beszélve, hogy van valami, ami nagyon ritkán jött nekem össze eddig életem során. S pedig megtalálta a módját, és úgy éreztem magam, mint akinek szárnyai nőttek... :P Ma már viszonylag sok szárnyam van. :D
Hogy hogy csinálta, nem tudom, de azt hiszem, sok mindenre magyarázat lehet ez. Mellette igazán el tudom magam engedni, ő valóban engem, az én lényemet szereti. Nem azt, hogy vékony vagyok, okos, talpraesett, jól mutogatható, stb. Engem. Oly sok minden van, amire hosszú idő után döbben csak rá az ember. Ez is ilyen, ő is ilyen.

Persze nem jön mindig össze. Sokkal nehezebben engedem el magam, mint szeretném, mint hittem. Ha vele nem jön össze, senkivel nem, de vsz. hurcolok olyan dolgokat, amelyekről nem is tudom, hogy a zsebemben kuksolnak. Elfelejtettem őket, azért dugtam oda, hogy elfelejtsem. Na sikerült. Képtelen voltam kidobni őket, mert olyan emberekhez kötnek, akiket szeretek-szerettem. De feldolgozni sem ment, így húzzák a zsebem, és soxor magát a tényt is elfelejtem, hogy még nem pakoltam ki mindent. Nyáron, a vizsgák és beadandók után tervezem, hogy szembenézek lényem ezen csillogó, éles szilánkjaival. Gyönyörűek lehetnek és rútak, de mind fájni fog, ebben biztos vagyok. Még jó, hogy van ismerősöm, aki tud ebben segíteni, csak egy telefonhívás, egy tekintet, és számíthatok rá. (Kineziológus. Sokat tudok erről, de még nem próbáltam...)

S, drága S...  a világot jelenti, a Mennyországot és a Poklot néha. Ilyen az igazi szerelem, nem igaz? Persze kellemes paradoxon, hogy akkor a pokol ő, amikor azt érzi, nem szeretem már, hogy mindez kihűlt... biztos vagyok benne, hogy én vagyok az oka, én csinálok valamit rosszul, én nem mutatom ki eléggé, én nem kívánom meg őt eléxer. Csak bízom benne, hogy rájövök, még mielőtt késő lesz. Hogy mit. És hogy. Nekem kell. Nagyon. Az összes apróságával. A hibáival. A gondolkodásmódjával. Nem volt még ilyen boldog és teljes kapcsolatom. És ezt akkor is így fogom gondolni, ha egyszer csendesen azt mondja, nem jön többé... Egyelőre erre nincs sok esély, de a legkisebbnek látszó dolgok lehetnek a legalattomosabbak. Úgy fest, ez egy ilyen veszélyes post lett. De legalább újra van időm és kedvem írni.

A magammal folytatott beszélgetések néha a leghasznosabbak és legmegnyugtatóbbak. Ezt is elkezdtem egy ragyogó reggelen, és befejezem egy fülledt éjszakán.