A mai nap a tegnapi napomért a büntetés. Büntetés, amiért a gondomat ivással és Zs-nek való lelki kitárulkozással oldottam meg. Éreztem, hogy képtelen lennék gondolkodni. Nos, ma volt rá lehetőségem. Bőven.
Mentem orvoshoz - haza. Vártam HÉV-re Batyin. Vagy fél órát. Aztán a dokira 1,5-et. Aztán, hogy utólag hozzám dobják a táppénzes papíromat, negyedet. Aztán arra, hogy elálljon a vihar, felet. Aztán a gyógyszertárban, hogy észrevegyenek, negyedet. Aztán a HÉV visszafele elhúzott az orrom előtt. Vártam a következőre megint felet. Aztán, hogy megfőjön az ebédem, negyedet. És azt hiszem, most is várok.
Hogy elálljon az eső, hogy világos legyen, hogy süssön a nap.
Hogy meggyógyuljak.
Várok, hogy képes legyek. Dolgokra. Megírni a beadandómat, megmenteni a párkapcsolatomat, de előtte úgy verni a fejem a falba, vagy a kezemmel a falat, mint ahogy az eső veri az ablakot, mert ez, hogy egyik részről azt érzem, elba*tam, nagyon el, és hogy hajszálon függ olyasmi, aminek nem kéne, és ez az én hibám, másik részről meg megsértve érzem magam, meg kissé megalázva, ez így nem okés.
Utálom, hogy az ember nem egyszerű faj. Hogy vannak gondjai, hogy tök bonyolult. Mindig is tudtam, hogy fordítva vagyok bekötve, de hogy a világnak ez ennyire kényelmetlen, azt mertem remélni, hogy azért nem ennyire...
Kéne egy szanatórium vlm hegy tetején, ahol csak a dokik vannak, és azok is csak akkor, ha éppen kezelnek. Még a pszichológus is.
Stílszerűen:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése