Beteg-es

szerintem amúgy beteges ez a közléskényszer, amim nekem van. ezt Ti eddig is tudtátok, csak nem szóltatok, mi? :)

olyan sokan kérdezték már tőlem, hogy miért is írok blogot, ennyire személyeset, akkor már miért nem naplót, ha mindig írhatnékom van.

nos, ennek több oka van, pl., hogy soxor a hangulataim, az érzésvilágom képekkel, zenékkel, videókkal teljes. de a másik, ami vsz fontosabb, és amire most döbbentem rá; így soha nem érzem magam egyedül. gyerekként oltári jól elvoltam a kis világomban, még tizenévesként is sokáig. aztán akaratom ellenére megtanították, h szociális elvárás sok minden, pl. h el tudjam fogadni, ha mindig akar lenni velem vlk... a párom, a barátaim - bár mai napig egyet kivéve olyan barátokat "választok", akik ezt amúgy el tudják fogadni, és tudják, hogy attól még szeretem őket. a párkapcsolatok... más tészta. ellentétek vonzzák egymást. mára annyira elfelejtettem, mien is ez, a magány, az "önmagam" fogalommeghatározása tényleg  egyedül, hogy megijeszt. persze, szeretek egyedül lenni, de valójában olyankor is szinte mindig vagyok valakivel...

zárójel bezár.

érdekes most ez, ahogy megélem, ez az időszak.

ma a következő diskurzust folytattam le magammal:

 - enned kell.

 - nem vagyok éhes. 

 - ne hazudj.

 - jó, de nem bírok enni.

 - enned kell.

and again, and again, and so on.

érdekes módon magamba is tudtam erőltetni egy melegszendót. máskor ilyenkor napokig, néha hetekig nem tudok enni.

most az van, hogy az elmúlt hónapban annak a folyamatnak, aminek most kéne következnie, egy részét már lejátszottam magamban. de persze ott volt a remény, meg a "derüljönmárkihogymiafaszvan" életérzés. így most pontosan tudom, hogy bele kéne esni abba a bizonyos kva nagy szakadékba, és hagyni, hogy leérjek a legaljára, ott csak bömbölni, amígy csak tudok, aztán csak hagyni, hogy folyjanak a könnyeim, aztán egyszercsak észrevenni, hogy csontok ezrei fetrengenek körülöttem, rájönni, hogy én amúgy szeretem az életet (btw Új fiú idézet again: "48 kg tömör szeretet és életigenlés vagy" :D) és kirepülni abból a kva fekete lyukból. 

ellenben annyira unom már azt a gödröt, és nem is olyan régen jártam benne, hogy, noha beleestem, megkapaszkodtam a falán, és nem vagyok hajlandó lezuhanni, pedig most tudom, hogy gyorsabb lenne, mint máskor.

az persze, hogy pontosan tudom, hogy ezúttal komoly önértékelési és párkapcsolat-, szeretet-, szerelemkezelési problémáimra is rádöbbentem, nem könnyíti meg a helyzetemet.

persze (nem is szóismétlés, miért mondjátok) az, hogy valamennyire lóg a levegőben ez az egész Keenan-nel, szintén nem segít sokat.

az elején, huh. a srác, akitől megkérded, mennyire forgattad fel az életét, azt feleli, 10/11.... mindig elvarázsol édes megjegyzésekkel, apró figyelmességekkel, úgy figyel Rád és minden rezdülésedre, hogy az észbontó, megtanít arra, hogy milyen többletet vihet a szeretkezésbe, ha nézed az arcát közben... akivel arról beszélgetsz, hogy készítettél neki valamit, de nem merted odaadni, mire ő: Woodoo babát? mire Te: nem, ez veszélyes ötlet, mert biztos nagyon meglepődnél a munkahelyeden esetenként (vagy valami hasonlót) (és amúgy annyira hozzászoktál, hogy az emberek  szexuálisan megőrülnek érted, hogy már egyből erre áll rá az agyad, pedig néha már terhes is a sok ilyen jellegű megjegyzés), mire ő: egész nap csak simogatnálak... 

aztán a "kettőnk egysége egyszer csak különvált".

az, hogy nekem eszméletlenül fontos az érzéseimről beszélni (mily meglepő), és ez összekötődik a múltammal, valahogy eddig le sem esett, mert senkivel nem volt ebből probléma. drága lecke volt.

neki ez nem igénye, sőt. neki ez nem kellett, teljesen elzárkózott, és gyakorlatilag nem maradt témánk, nem maradtak egy idő után opcióink, tíz körömmel próbáltam én is, és ő is kihozni valamit ezekből a szitukból, de annyira nem ment, hog az már borzasztó. ha vlk kívülről látott volna minket, biztos ránk ordít, hogy mi a faszt csinálunk egymással meg magunkkal.  én akkor mér rég nem láttam tisztán, mert őrülten szerelmes vtam, és persze gecire szenvedtem. sztem ő is. nem csoda, hogy a kezdeti csillogás eltűnt a szeméből, hogy a kezdeti rajongás, féltékenység, érdeklődés elveszett, mert csak egy hadonászó szerelmes luvnyát látott. fáj, és tudom, ne mondjátok, hogy végletes meg cinikus vagyok, mert tudom, de ez így igaz. persze, ő se tett eleget, ő se nyitotta ki a száját, de most már kezdek rádöbbenni, hogy ő is rohadtul küzdött és akarta, és nem értette, mi történik. hát, az történik, hogy ha valakit ilyen kegyetlenül tudok szeretni, akkor én jómagam megszűnök létezni. csak hogy magamat idézzem:

"És ha szerelembe botlok, abból is az kell, ami felemészt, ami megsemmisít, ami tönkretesz. Ami mellett nincs már én, ahol nincs Alice, csak egy befogadó van helyette, aki felfal és felemészt mindent, amit szerelme tárgyától kap, csak egy lény van, aki egy idő után már nem tud mit adni, mert nem létezik a másik nélkül, mert őt a másik táplálja, ő minden érzelmének, vágyának, hitének tárgya, ő az, aki körül a Föld forog, csak ez létezik, csak ez számít... ezekbe meg mindig belefulladok, of course."

ha ezek után még kérdés, hogy mennyire volt ez biztos halál, nekem is, meg a kapcsolatunknak is... :D

ez az egész, meg az Új fiú annyi mindenre ráébresztett, - de ilyen geci nagy pofon szintjén - hogy öröm nézni, nem is értem, miért nincsenek óriási tenyérfoltok a fejemen. 

esélyes, hogy igaza van annak is, aki azt mondta; nekem van egy teóriám magamról, ami azt igazolja, hogy sehogy nem működöm, és képtelen vagyok egészséges lelkivilággal rendelkező és jó lény lenni, és az ehhez tartozó embereket találom meg célirányosan. vagyis, hogy az, hogy vagy szeretve vagyok, de nem bírom elviselni, vagy szeretek, de szenvedek benne, és nem kapom ezt vissza, nem azért van, mert nem vagyok képes másra, hanem mert egyszer azt hittem, hogy erre "rájöttem", (igen, ez amúgy S után volt...) és azóta megkeresem a megfelelő embereket ehhez az egészhez, hogy a végén azt mondhassam; látod, igazam volt, szar ember vagyok.

Evan ezt úgy fogalmazta meg, hogy én nem az emberhez keresem a verset, hanem a vershez az embert. ez egy szelídebb megfogalmazás, de igen, ugyanaz. meg hogy olyan, mintha büntetném magam Keenan-nel, mert a vak is látja, hogy nekem ő csak arra jó... (ezt majdnem az elejétől kezdve. piha. )

ennek e bejegyzésnek nincs vége. egy darabig sztem ezt fogom folytatni kb... :D

nem tudok aludni, nem tudok élni, nem tudok semmit sem csinálni, csak agyalni, de ezt megszoktuk.

viszont szerencsére már nem azon, hogy miért is nem vagyok értékes ember, mert az vagyok. és már nem azon merengek jellemzően, hogy milyen érzés volt fogni a kezét, érezni a csókja ízét, vagy látni a mosolyát, érezni őt magamban... hanem már egyéb, ezekkel némileg összekapcsolódó, de igazából az én-ről szóló dolgokon. 

eszméletlenül kimerült vagyok már egy jó ideje, lelkileg, fizikailag, és egyfolytában beteg.

szóval, azt hiszem, már nincs messze a gödör alja.