Betonszilánkok

Rohasszátok már ki a lelkemet a helyéről.

Megint itt az éjjel, ez már rosszabb, mint egy kva kibaszott rémálom. 

Nem tudok elaludni, fáj, nézem a plafont, a fáradtságtól és a kimerültségtől már alig látok, 3-4 h-kat alszom, és nincs semmi, ami széppé tenné.

Jön a reggel, a csípős, hideg reggel, csík-napfelkelte szemeivel, minden jobbnak tűnik, és aztán végem van, újra meghalok,

kés a húsba,

ismerős?

Már megint a kínzó várakozás.

És közben az Új fiú rá emlékeztet, folyton folyvást, megkedveltem, és megadja azt szavakkal, amit Keenan sosem tudott. Az ő létezése fricska a jelenemben, nem hiszek a véletlenekben, de ha hinnék, ezt akkor is észrevenném...

Akármi, akárhogy is lesz, ha ennek most tényleg vége lesz - amire nem, azt hittem, de nem, nem készültem fel - akármennyire is szétrobbanok hatmillió kibaszott betonszilánkra, Őt nem sodorhatom magammal.

Megőrjít ez az egész.

Hol vagy, hova bújtál? 

Vagy, ha nem létezel, miért hagytad magad a szívembe hazudni?!?