Kiállsz a napsütésbe,
odatartod arcodat,
de hiába;
téged most nem simogat -
- Fénye hidegen vetül rád,
kacagó derűje, melege nélkül,
Lelked nem tiszta,
szemed fakó, s benne dacos könnycsepp ül.
A szél hűvöse sem esik most jól,
arcodat belülről szaggatja, darabokra tépi,
küzdesz az elemekkel,
küzdesz önmagaddal; régi
emlékfoszlányok alapján
akartál élni,
de elfeledted:
nem csak te változtál, s Ő most nem érti,
miért dobtad el Őt újra
magadtól,
miért menekülsz, s miért vetetted le Őt ismét…
… őrjítő magasságból?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése