Libikóka

Még pénteken is erősen libikókáztam, hogy mit is, hogy is.

Szeret-nem szeret. [tudjuk, hogy még(?) nem szeret.]

Kell-nem kell. (persze, hogy kell.)

Bevállalom-nem vállalom. (...)

Megér-e ennyit nekem valaki, akit szeretek. (wtf??? miért nem egyértelmű?)

Mekkorát koppanhatok. (?)

Végül tegnap átjött.

Bringával érkezett. Mivel hideg van, arcvédő maszkot hord. Sosem veszi le előre. Most állt az ajtóban, és mire kinyitottam, már a keze a tarkóján volt, hogy megszabaduljon tőle.

Csak néztem Őt. Levette, és olyan egyértelmű volt, hogy megcsókoljuk egymást, mint a reggeli kávé. Szenvedélyes volt, sürgető, hiányoztál-ízű, akarlak-fűszerezéssel. Hiába próbálom felidézni, ki kezdte, vagy hogy aztán ki ölelte meg a másikat, nem megy. Azt hiszem, ez is annyira közös és magától értetődő volt. Bejött, levetkőzött.

Aztán nagy nehezen belekezdtem, s pár mondatban elmondtam, ami nyomta a szívemet, amit mindenképpen tisztázni akartam, vagy kérni. Hogy én elfogadom Őt, úgy, ahogy van, de néha szükségem van rá, hogy szavakkal is kifejezze, hogy mit érez, vagy gondol, különben az önbizalmam szépen lassan elfogy, hisztis leszek, s magam is elfogyok ebből a kapcsolatból. 

Persze annyi reakciót kaptam, hogy rendben.

Hiába próbáltam Őt szóra bírni - a végén már kb. bármivel, esélytelen volt. Ahogy néztem Őt, a mosolyait, a szinte érinthető hallgatását, az járt az agyamban, hogy rosszul döntöttem, és azt kéne mondani, hogy ha most sem vagy képes kommunikálni, akkor eriggy a fenébe. Fájt. 

Végül nagy nehezen lezártuk, úgy döntöttünk, ennyivel el van intézve, Ő rábólintott, és én kénytelen voltam elfogadni. Ahogy azt is, hogy ilyenekről mi írásban fogunk életünk végéig kommunikálni... már ha lesz "életünk végéig" (Ha-ha.)

Utána pedig önmagához hűen a tettei beszéltek helyette. 

Úgy ölelt, úgy szorított, úgy csókolt, úgy nézett, hogy szavak nélkül is értettem; félt. Hogy kellek. 

Onnantól valahogy nem volt számomra kérdés, hogy jól döntöttem-e. 

Nem tudom, ez így hosszú távon működni fog-e, és hogy fogjuk, fogom bírni. De most azt érzem, hogy akarom Őt, hogy jó vele, és nekem sem árt, ha türelmet tanulok. Abból sosincs elég.