Zuhog az eső, minden szürke, nullahuszonnégybenszürke, néha feketébe vált. Minden sáros, szigorú, fáradt, kietlen. Ebben élek nap, mint nap, és nem zavar. Persze néha megfordul a fejemben, hogy ha már így, akkor nem lehetne-e egy Forks-szerű helyen inkább, dehát ez van.
Vagyok.
Élek.
Nem boldogan.
De újra esendően.
Azért mondom, hogy nem boldogan, mert az valójában csak pillanatnyi csoda. De sokszor vagyok hihetetlenül boldog és egész.
Érdekes ez, mert általában a kapcsolataim elején szárnyalok, felismerhetetlen magasságokba, és aztán lezuhanok - kevés kivétellel - mindig. Mindig azt éreztem és gondoltam, hogy az eleje, az eleje, az eleje... aztán meg nagyon kellett kapaszkodni és gürizni, hogy ami az eleje után következik, az is működőképes legyen. Nem feltétlenül gyönyörű, elég lett volna, ha csak minimálisan okés, ha nem süllyedünk el, ha nem veszítjük el a talajt, azt a talajt, amitől a csoda csoda marad... de alánk mindig bekúszott kíméletlenül az aszfalt, és ez már kevés volt. Vagy sok. Sok földhözragadtság.
Tehát eddig a kapcsolataim előrejelezhetően nehezen kivitelezhető instantlevesszerű boldogságot okoztak.
Most meg az van, hogy látom az ívét. Látom, ahogy kúszik felfelé, s ahogy finoman, óvatosan , néha kettőtelőreegyethátra üzemmódban, egymást kerülgetve s közben ölelve, lágy léptekkel, ösztönösen, lassan táncolunk rajta. Vele együtt mozgunk magunk is, mi alkotjuk, nem ő határoz meg minket, vagy Mi Őt.
Látom az ívét, s míg eddig mindig arra vágytam, hogy az őrült egymásbafeledés sose múljon el, addig most félek elérni azt. Úgy félek, ahogy félsz, hogy a szalagavatód, vagy az államvizsgád, vagy a karácsonyi fellépésed után nem lesz mit várnod...
Félek a tetőponttól, nem akarom elérni, nem akarok zuhanni, annyira gyönyörű ez így, emberi, s közben kicseszettül csodálatos, és gyengéd. Mint... a legcsodálatosabb orgazmus íve.
Lehet azért is van, mert nem ismerjük még egymást eléggé. Minden kapcsolatban vannak eleinte titkok, meglepetések, kibontandó csomagocskák, (és mások, melyek már bőröndnek nevezhetőek, és úgy persze kevésbé szimpatikusak, de kereszteljük el őket inkább csomagoknak, mert attól mindig az jut eszembe, amikor a vidékiek csomagot kapnak otthonról, és az úgy megmelengeti a szívemet.)
De így, hogy nem ismerem őt kívülről-belülről - és nem is fogom soha, azt hiszem -, ez a folyamat még több lehetőséget rejt magában. Mint az adventi naptár, csak egész évben jut egy, minden napra.
Megint el kell kezdenem napi szinten írni, mert annyi minden van bennem, amit itt őrizgetek, hogy majd ha nem leszek fáradt, hogy ha megcsináltam mindent, amit kell, ha majd, ha majd, ha, ha, - ha...
Hiányoztok, hiányzik az írás, és nem csak Keenan miatt. Evan miatt is - még annyi minden bennem van, amit ki szeretnék ide önteni, mert szükségem van rá, mert fontos, mert kell és kész. Magam miatt is. A világra hirtelen kinyílt, bennem szunnyadó kapuk, és az azokon beömlő, sugárzóan szép és kegyetlenül fájdalmas dolgok miatt egyaránt... amik letaglóznak és letepernek. Ez új.
Kezdek megint megújulni, mint egy főnix.
Jó ez, már nem hittem, hogy lesz még ilyen...
Kezdek megtelni megint szétosztható energiákkal.
Kezdek megint úgy figyelni és szeretni, hogy nem kevesebb leszek tőle, hanem több.
Hát hello, mee...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése