Ki (be? el?) számolós - avagy: hello 2017 :)

Hallgassatok jó zenét, mert az kell (engem az elején néhány taktus a Torchwood zenéjére emlékeztet, s ami utána jön, csak rádob még tíz lapáttal, OMG...) 

Szóval. 

Ezzel a track-el kívánok Mindannyiótoknak Boldog, Szép Új Évet; Kacagósat, Megküzdőset, Néha-egy-sör/bor-mellé-pihegve-leülőset, Szerelmeset, Békéset, meghintve Mindazzal, amire még vágytok.

Az én 2016-os évemet ez a szám meghatározta, s vannak dolgok - szerencsére -, amiket igenis szeretnék továbbvinni magammal ebből az időszakból. Minden évben vannak ilyenek, of cousre. De most.... 

2015 maga volt a kínszenvedés. Utólag mindig rájövök, hogy minden jó valamire. Minden gyötrelem, minden fájdalom, s minden szép is, akár csak egy-egy mondat, egy szó, egy érzésfoszlány - többek közt azért is írok, hogy ezeket megtartsam "magamnak, hogy ne felejtődjenek el, s megoszthassam Veletek is. Ezekre kell tudni emlékezni.

Hogy ne kövesd el ugyanazt a hibát újra, vagy, ha mégis, légy tisztában vele, hogy épp azt teszed. Legyen rá okod.

Hogy ha szembejön egy olyan szarság, amivel már szembenéztél, tudd, egyszer már túlélted, s ez meg tudjon erősíteni abban, hogy még egy ilyen helyzetben is tudtál valamit legalább annyira jól csinálni, hogy továbbmenj az úton. Nem épp a legjobb volt a kivitelezés? Na és? Shit happens. Akkor már legalább azt is tudod, hogy ennél csak jobban lehet. 

Ha valami kegyetlenül fájt, és kitépte szíved nagy részét, tudd, milyen, emlékeztessen. Hogy miért? Hogy jobban tudd értékelni azt, ami jó, ami szép, sőt, ami gyönyörű. Hogy emlékeztessen; ha érzel bármit is, még életben vagy. Az jó. Azt jó tudni. 

Hogy a klassz dolgokat, s azokat, Akiktől kaptad, tudd, mennyit érnek, viseld gondjukat akkor is, - ha mást nem, távolról, belülről, a lelkedből - ha már nem életed részesei. 

Hogy el tudd választani; tényleg szar ember-e az, aki végül nem Téged választott hosszú távon útitársául, - vagy Te Őt - vagy inkább csak tanított valamire, ez által. 

Én abból az évből rengeteg szívszakadást hozok. Nem hittem magam sem, hogy vége lesz; sokszor csak annyira voltam képes, hogy az önfenntartó ösztönre hallgatva továbbmenjek, nap, nap után. Hétfő, aztán kedd, szerda, néha egyből péntek, "keep going", esetenként ez inkább úgy nézett ki, hogy "just keep going, motherfuckin' bitch". Álltam a nyolcadikon az ablakban, rég volt már ilyen előtte, nagyon rég. S mégis itt vagyok, és ez elmondhatatlanul, kibebaszottul jó. Hogy miért? Mert megérte. Mindig megéri. Csak "ki kell várni". Ez csalóka; nem az idő gyógyít. Az idő arra kell, hogy változz, változtass, megérj, higgy újra, bízz újra, de az idő nélkülözhetetlen tényező. Ez meg túl hosszú sor lenne egy dalban, ugye... De ezt rontjuk el sokan, első nekifutásra nekem se esett le. Olyan ez, mint az a nagybecsű fontos, hogy "nem a cél a lényeg, hanem az út". A kínos pont ebben ott van, hogy csak az érti igazán, aki már eljutott a céljához. Shit happens. Nem útmutató, hanem végkövetkeztetés, akármilyen hangzatos. Szóval, a 2015-öt ugyan szintén betegen, de eszméletlenül boldogan búcsúztattam. Csak mert vége lett.

2016 nem lett kettő másodperc alatt happyendes amerikai álom, de nem is bánom, nem is kellett az nekem sose. 

Az előző évből el kellett engednem egy csillagfényt, aki - aki sokat segített nekem túlélni, s kapcsolatunk végéről a mai napig nem tudtam még írni. Ez az év meghozta nekem a Mágust, akinek rengeteget köszönhetek; nélküle szerintem nem itt lennék, nem így, ha egyáltalán. A kettőnk közt lévő viszony átalakult, de részemről a lényeg nem változott.

Az év első fele a felkészülésé volt egy olyan lépésre, amihez nekem rengeteg hit és energia kellett; önbizalomvisszaépítés-csírák, kezdemények legalább, ha más nem is, egy új kezdethez. 

Végül beértek, megértek. 

Nem csak munka terén, mert nálam olyan nincs, hogy "csak munka". Ha ott nagyjából helyrebillenek, helyreáll bennem a világbéke is, sokkal könnyebben alakítok minden mást jól, vagy legalábbis jobban, mint annak előtte.

S lássatok csodát, az álmos és betonszürke, "nem vagyok én senki sem" állapotot lassan - nem is oly lassan - felváltotta az "én vagyok én, és itt vagyok, pont ott, pont akkor, amikor és ahol lennem kell" életérzés.
Beindult a gépezet.

Van miről mesélnem bőven.

Új utakról, új látásmódokról, s azok miértjeiről.

Új, s elengedett csillagfényekről, és azokról is, akikről azt hittem, jó nekem, hogy életem részei, s mégsem. Semmi szükségünk nem volt egymásra. Volt, akik segítettek dolgokat megérteni, látni, majd lekoccoltak, amilyen gyorsan én szoktam, ha azt érzem, a másik "just fixed". 

Jut is eszembe; a mániám, miszerint helyre kell igazítani a dolgokat, embereket, lelkeket, lelkiismereteket és önbizalmi zavarokat, majd ott kell őket hagyni, mint immáron önműködő keljfeljancsikat, szintén megér egy m(i)(e)sét. Akkora pofont kaptam az élettől, hogy csak hálás lehetek érte, s amit 10 éve vakon végigcsináltam, azt újra nem játszottam el. Cserébe most karácsonykor megkaptam, hogy az érintett személy fejében és szívében azóta sem álltak helyre a gubancok, s az öngyilkosság is megfordult a fejében, mint lehetőség. Merry Xmas, to You too, Darling. Én meg álmodjak eztán szépeket, így december 26-án. Shit happens. Nem vagyok fellengzős, de ezt konkrét önzőségnek és még sok minden másnak tartom. neki köszönhetően  már másképp látom a segíteni akarásomat, meg azt, hogy valójában minden "szerencsétlent" helyre akarok-e tenni tényleg, vagy inkább önigazolást keresek ebben a történetben, netán ÉN akarok-e hasznos lenni, ÉN akarom-e elrendezni a dolgokat, s nem csak erről szól-e a történet. Nos, biztos, hogy vastagon benne van az ÉN-rész ebben az igényben, mint szar a palacsintában, szóval rádöbbentem, hogy ezzel foglalkoznom kell. S ha már itt tartunk, van, aki segítsen ebben, remélhetőleg idén nekiugrunk a komoly munkának. Erről is tervezek majd írni.
Meg még sok más huncutságról, a mostani egyensúlyom okairól, egyszóval, ami kimaradt. Néha tartok nagyobb szüneteket az írásban. Mikor levegőt kell venni, mikor nem jön az ihlet, a lehetőség, mikor igazán élek, s ezt követően jön az, amikor csak gépelek és korrigálok, and again and again...
Ez így van jól. 

Szóval az elmúlt év, valahogy olyan kiszámolós lett. 

"Aki bújt, aki nem" feelinges... 

Sokan kiszámolódtak. Kevesek általam, sokan maguktól.
Nem bánom; akivel működött a szeretetet adok-kapok képlet, azt úgysem engedem könnyen, akivel meg "csak úgy voltunk" egymás palettáján, sosem-használt-színként, azokkal úgyis megfakultunk, nem véletlenül mostuk le (el? ki?) egymást az életünkből.

Várom ezt az évet, várom a tavaszt, várom a kihívásokat, várom kb. életem minden hátralévő napját. 

Ehhez, mondjuk, lehet némi köze annak is, hogy van egy olyan ember az életemben, aki rá tud venni, hogy miközben az ágyán fekszem, s azt figyelem, hogy buherál egy (óra?)elemmel, amit az autó ajtónyitóba próbál beletuszkolni, azon morfondírozzak, hogy milyen rég voltam valaki "szürke hétköznapjainak" részese úgy, hogy azt élvezzem is.

Nem hinném, hogy örexem, szerintem "érek", be-, meg meg-, s a többi... 

Jó kereknek lenni.