Mese a Csillagtalan Homályról

Ennek a bejegyzésnek a váza már hosszú ideje itt várakozik. Mint egy biológia órai feladat; rakd össze, akassz rá minden kisebb csontot, illeszd rá az izmokat, a húst, a bőrt, bár attól még halott marad. Csak hogy értsd, hogy működik. 

Várakoznak a sorok a lapon, várakozom magam is.

Hogy miért akarom befejezni?

Hogy miért akarom leírni? 

A kérdés jó. 

A történetünket akkor kezdtem el megírni, mikor a kapcsolatunk sorsa már egyértelműen eldőlt, s a befejező részt mégsem bírtam kierőszakolni magamból; annyira fájt, aztán meg annyira féltem tőle.

De életem egyik legmeghatározóbb élménye volt; mai napig, ha kihajolok az ablakomon, eszembe jut, mert mindig az ablakom alá parkolt... mert itt történt az egész. 

Akkor mire a felhajtás, pláne, hogy most minden színes, üde, és kerek?

Mert a dolgokat el kell engedni.

S van, amire tudni kell emlékezni - nem tudom, miért, de érzem, hogy erre tudnom kell majd. Viszont idővel majdnem minden megfakul, főleg az én emlékeim közt; a rossz dolgokat sokszor oly mélyre tudom temetni, hogy csak nehéz munka árán találom meg őket újra. 

Paradox módon, ha ezt nem őrzöm meg, nem tudom szabadon engedni sem. És annak mostanra eljött az ideje. 

Mára már a történet olyan számomra, mint egy ködös, téli este a Duna felett, melyen átsejlenek az autók fényszórói, a villanyoszlopok által köpködött világosság; minden tompa, homályos, csak néhány kép és érzés vágja át ezt a szürke egyhangúságot, mint metsző hideg a sötét éjszakákat.

E bejegyzés előzményeit itt és itt olvashatjátok.

----

 Augusztus végén jöttek az első felismerések.

A még nehezebb napok.

Egyszer Alice azt mondta a Fiúnak, hogy az ő világában nincs senki, csak ő, Alice, hogy a Fiú élete körülötte forog. A Fiú nem értette, mire gondol, s miért szeretné, ha másképp lenne. Nagyon sokáig nem látta át. Hogy ez miatta fontos, s ezzel megfojtja a lányt. 

Egyre több mindent nem értettek meg egymásban, egyre több volt a ki nem mondott szó, a meg nem élt konfliktus. Mindketten annyit tettek, annyi apró gesztust, és valahogy mégis elbeszéltek egymás mellett, a dolgok kisiklottak, a lényeg valahogy kifolyt összezárt ujjaik, s egymásba kulcsolt kezeik közül.

Kiderült, hogy sok mindenről mennyire másképp gondolkodnak, hogy mennyire különbözőek a válaszok a "mi fontos" kérdésre, hogy csak bizonyos tevékenységekre szűkíthető a kör, amiben közösen, vagy legalább mind a ketten örömüket lelik. Elvesztek a mély beszélgetések. Néha még előfordultak, de az sokkal gyakoribb volt, hogy egyik vagy másik már nem mert őszintén véleményt nyilvánítani; nehogy rosszat mondjon, vagy nézeteltérés legyen belőle. Kényelmesebb volt így. És rosszabb.

Időnként terítékre került, hogy mi a baj. Semmi. Alice-t jobban bántotta a helyzet, illetve könnyebben kimutatta, ezért ő volt a kérdés alanya, és pár próbálkozás után képtelen volt újra és újra megpróbálni, elfogyott az energia,elfogyott ő maga is a kapcsolatból, csak azt érezte már, ami nem jó, ami nem passzol, ami idegesítő, ami nehéz. Ingerült lett, és egy ponton ráébredt, hogy bántja a másikat, a sítlusa hideg lett, elmúltak az összebújva alvások, a kedves szavak, és a másik részéről is nehezen viselte őket, ha akadtak is.

Októberben jött el a pont, amikor időt kért. Nem tudta, - ahogy a rákövetkező egy hónapban sem - hogy mi lenne a jó döntés. 50-50 vagy 40-60, így dülöngélt benne a kérdés.

Nem úgy érkezett meg a Fiúhoz, hogy szakítani fog, és nem is úgy, hogy egy nagy "haragszom Rád, de szeretlek" után minden megy tovább, ahogy eddig.

Időt akart, levegőt, szavakat, őszinteséget, változást, egyenességet, bármit.

Mély, sírós beszélgetés lett belőle. Válaszokat kapott, és válaszokat adott. Az eltávolodásra, a félelmekre, a miértekre, a hogyanokra.

Addigra sok mindenre rádöbbent, amit nyíltan el is mondott a másiknak.

Hogy nem illenek össze.

Hogy nem szerelemesek.

Hogy ő kaméleon párkapcsolatban, és a Másik mellett megfullad, annyira más az életritmusuk, annyira más dolgok elégítik ki őket a hétköznapokban.

Hogy nem bírja nézni, ahogy a Másik nem lép ki - mert nem hajlandó - olyan korlátok közül, amiket felnőttként már nem kellene elviselnie.

Hogy sokkal értékesebb embernek tartja őt, mint a Másik önmagát, de nincs több energiája őt kirángatni a kishitűségéből, mert ő erre nem vevő, és támadásként éli meg.

Hogy nem lát kiutat, pedig nagyon keresett.

Hogy soha többé nem akarja bántani.

És hogy nem szakítani jött, de nem lát rá sok esélyt, hogy ez menjen másképp.

Van-e értelme szerelem nélkül, "csupán" szeretetre és a jó szexre alapozni egy párkapcsolatot, még ha helyre is tudják hozni? Alice szerint nem, vagy legalábbis nem ennyi idő után. Mr. Iremember szerint igen.

Ezt a beszélgetést még három másik követte.

Hetente egy; újra nyíltak, őszinték. Mintha Alice berúgott volna egy kaput, amit ezidáig oly óvatosan próbált nyitogatni, hogy az maximum csak résnyire adta meg magát. Most ott álltak, egy gubanc kellős közepén, s a riadalom, a fájdalom, a küzdés, a tét megjelenése a szürke mocsárban felébresztett némi fényt, némi lehetőséget a folytatásra. A Fiú (ismét? először?) meghallotta a lány szavait, és reagált rájuk. Ezek a beszélgetések csúfondáros módon - mint utóbb kiderült, csak ideig-óráig - őt kinyitották, segítettek felnyitni a szemét, önmagával, az értékeivel, az esélyeivel kapcsolatban, hogy mennyit is ér, hogy mennyire tud és akar alkalmazkodni, illetve változtatni, s hogy mindezt a maga kedvéért kell, kellene akarnia, s Alice-t e közben arra ébresztették rá, hogy nem tudja, s nem akarja már ezt a harcot (is) megvívni valaki mással, a másikért folytatott küzdelmet. Hogy nem bír egy újabb olyan kapcsolatban benne maradni, ahol annyi mindent kellene kézben tartania, a másikat "meggyógyítania", a saját vágyait és önmaga működését elnyomnia. Hogy nem akar újra elszürkülni - s a kaméleonságát nem tudja befolyásolni, az mindig megtörténik; ha egy magába forduló embert szeret, mindig az lesz maga is, elfogy maga is. Mr. Iremember mellett ez örök küzdelem lenne, vagy önmagát a víz felett tartania, vagy a Másikat kiráncigálni a sarokból újra s újra. 

Majd' minden beszélgetés fantasztikus volt; egy ajtó egy új dimenzióba, lehetőségek tárháza, de rengeteg küzdelmet ígértek, mindeközben nem sugallták a "meg-fogja-érni" bizonyosságát. A hosszú, több órás, sírós-nevetős együtt töltött délutánok, esték többnyire édes együttlétekkel végződtek, s ő minden alkalommal hamis, önmagában rövid időre kényszeresen megalkotott hittel tért haza; hogy van miért folytatni, van értelme, tán van jövője. Szerette ezt az embert, és azt is megpróbálta elengedni, hogy szerelmes már jó ideje nem volt. 

De jöttek a mocsárszín hétköznapok, s az ilyenkor folytatott telefonbeszélgetések a Fiú részéről ridegek voltak, s türelmetlenek. Alice agya tudta, hogy a bizonytalanság teszi őt ilyenné, de a szíve azt súgta; ha csak ő egyedül próbál hinni, az első kisebb problémánál megint elhasalnak majd, ha újrakezdik is. Egy hónap leforgása után már ismerte a menetrendet; mindig ez ismétlődött. Rádöbbent, hogy nincs, csak egy megoldás - bár ez a szó cinikusan fájó. Megoldás. Mint levágni egy lábat, hogy maga a test továbbműködjön.

A következő találkozó előtt már tudta, hogy mi a teendő, a hogyan azonban kifogott rajta.

A Fiú el akarta vinni valahová. Mivel tudta, hogy a döntés, mint egy csúf gnóm, már megszületett benne, nemet mondott, de a Másik azt kérte, engedje, ez egyszer engedje, hogy meglepetést okozzon neki, nem fog csalódni. Engedett, pont azért, mert addigra ő már tudta, hogy nem lesz ezután. Nem kellett volna.

Amikor megérkeztek a hely elé, szíve agyonhasznált portörlőrongyként csavarodott össze egyetlen fájdalmas görcsbe. A Catcafé előtt ácsorogtak; ott, ahová mindig is el akartak menni együtt. Győzködte, hogy menjenek máshová, hely sem volt, de a Fiú nem tágított, s egy már foglalt asztalnál kértek helyet maguknak. A terv ugrott, ilyen közegben ezt Alice nem akarta. De mint mindig, a Másik szpesölszkillje most is működött. Megérezte a bajt, s nem hagyta a témát terelni sem. Nem volt kiút; más emberek társaságában, simogatások és ciccegések közepette, rohangáló és kacagó gyerekek körében kellett kimondania azt, amit maga is alig volt képes felfogni, ízlelgetni, mint keserű orvosságot. A Fiú ledermedt, majd egy hosszú beszélgetés következett. Eddig meg sem fordult a fejében, hogy tényleg itt a vége, hogy nincs tovább, hogy vérre megy, láblevágósra... Peregtek a könnyei, és próbálta hipertempóban feldolgozni azt, ami egy hónapja már a levegőben lógott, s amit Alice addigra már nagyjából elrendezett magában.

A Fiú könnyezett, a lány kitartott, bár határozottsága mögé bújtatva összedőlt minden benne is. Haza akart sétálni a dermesztő hidegben, melyet mindketten gyűlöltek, magában ordítva, sikátorokban zokogva, végre elengedni magát, kiadni mindent, de a Másik nem engedte; hadd vigyelek még egyszer utoljára haza, kérte. Az úton nem beszéltek, hangtalanul sírt mindkettő, közben egyszerre arra vártak, hogy az út véget érjen, s mégis örökké tartson... így sokkal nehezebb volt elköszönni. 

Miután a kocsi megállt, tán még beszéltek, tán nem. Kiszálltak. 

És csak ölelték egymást. 

Csak bújtak, és próbálták megérteni, hogy mindaz, amit ebbe a kapcsolatba képzeltek, nem létezik, hogy nagy része nem volt más, mint a másik felruházása mindazzal, amire vágytak, amit kapni akartak, hogy mindketten megmentették, s puha párnák közt gyógyították egymás lelkén múltuk sebeit, de amint észrevették, hogy ennek kettejüktől kellene működnie...
Csak álltak, és zokogtak; Alice-ben is elszakadt végül minden. A tudatosság; az okok ismerete, a döntés miértje immáron nem tudta visszatartani a fájdalmat, a "szar-de-meg-kell-tenni" közöny végleg lehullt, semmivé lett, összetaposva, kisemmizve, haszontalannak ítélve kúszott el a lábuk alatt, és a lány már nem bírta tartani magát. Az exek nem akarnak barátok maradni, főleg, ha szeretnek. Ezzel a tudattal elengedni azt, akit hihetetlen módon szeretett, mindennél nehezebb, gyötrelmesebb volt, de leginkább felfoghatatlan. Vissza akarta csinálni, miközben pontosan tudta, hogy semmi értelme. Csak sírt, megállíthatatlanul, hangosan, a Másik karjaiban görnyedve, ököllel a mellkasát verve, képtelen volt nem megőrülni azokban a pillanatokban. Tán órák teltek el így, könnyek közt, mintha életük utolsó órái lennének, szeretve és közben haragudni próbálva. Alice rég nem érezte már ezt, s akkor, gyerekfejjel még sok minden más volt, könnyebb, mert nem tudta ennyire átlátni s átérezni saját döntésének súlyát. Annyi szakításon volt már túl, annyi szerelmen, annyi fiún, pár lányon, s ez mégis... Haragudni nem sikerült, ahogy nemszeretni sem. 

A csillagok ragyogtak a hideg, téli éjszakában, az ég tiszta volt; rengeteg néma, apró kis fénynyaláb volt tanúja, ahogy két világ üvegszilánkokká zúzódik, és képtelenek nemhogy kettőt, de akárcsak egy apró, épet is újjáépíteni önnön darabjaikból, együtt. 

Alice inkább szétzúzta mindkettejüket, semmint, hogy meghagyjon két épet, értelmetlen, elsorvadó összefonódásban, lassú halállal. Nem szereti a lassú halált, nem bírja a búcsúzkodást, az utolsó utáni pillanatban már nem képes esélyt adni másnak sem, magának sem.

A rákövetkező napon, s minden azt követő napon kinézett az ablakán. Mára már ez elfakult, de ha megteszi, mindig ösztönösen keresi az autót. Nem azért, mert szeretné, hogy ott legyen. Hanem, mert egy időben az úgy volt jó. Mindig emlékezteti a parkolóban megélt, semmihez sem hasonlítható pillanatokra.

Beszélnek, azóta is. Néha. A fájdalom elmúlt, a szeretet megmaradt, de sok minden elveszett, úgy igazán elveszett. Belőlük, mint egy egész két darabjából. Hiába felezel el valamit, az a két fél sosem lesz ugyanaz, mindig másképp fognak lüktetni, mint egyként tették. Néhány dolog semmivé lesz, más dolgok alakulnak helyettük.
Alice már újra egész.

De valamiért emlékezni akar arra, hogy milyen volt üvegvágóval elválasztott félnek lenni.

Hiszen valamiért, akik ismerik őt, értik, s értették döntését, de leírva mégis értelmetlennek tűnik.

Ez is egy üveggolyó; sötét és homályos, akár egy merengőben feledett emlék, de okkal van rá szüksége.

A hópelyhek ma lebegnek a konyhaablak előtt. Nem szállnak, vagy hullanak; lebegnek. Mint űrben a tárgyak, az emberek, a bármik. "Ez a nap megfelelő arra..."
Igen, ma tán ellebeg az is, a távolba, a múltba, ami még ezekhez a pillanatokhoz kötött. 

Minden múlandó, és semmi sem örök, mondják. 

Vitatkoznék, ha szabad.