A nyúl ürege

Alice csak sétált a békásmegyeri kihalt HÉV-megállóban. Undorító hideg volt, a szél tépett, az ő agyában ide-oda cikázott ezer gondolat, fülében ordított az Alkonyat zenéje, a lehető legszomorúbb, leggyönyörűbb, legjobb választás volt ez... Szívettépő, de neki már mindegy volt. Az a piciszív már megszakadófélben, a kérdés már igazából nem volt kérdés, és mégis... Ahogy sétált előre, kongóan koppantak cipősarkai. Piros oszlopok, rajtuk zöld kukák, katonás rendben. Végeláthatatlanul. Az utolsók belevesztek a hajnali sötétségbe. Olyan megrendíthetetlen, tönkretehetetlen, megmásíthatatlan szabályosságot sugároztak, hogy Alice legszívesebben szétrúgta volna mindet. Pont olyanok voltak, mint az ő jelenlegi helyzete; el kellett fogadnia, meg kellett értenie valamit, ami oly távol állt tőle... Fejet kellett hajtania valami előtt, amivel nem értett egyet. Ez nem kompromisszum kérdése volt. Ez arról szólt, hogy beleugrik-e a nyúl üregébe, így, hogy nem tud semmit, hogy nem is ígérhet semmit, nincs garancia, lehet, hogy nem nyer semmit, sem ő, sem a Kékszemű, de veszíteni sokat lehet... 

A nyúl ürege túl mély volt.

Alice nem ugrott.

Látta a Fényt a Fiú szemében.

Érezte abban, ahogy hozzáért.

Ott ült mellette, szorosan. Kézzel fogható volt az összetartozás.

A meglepetés, amit napokkal előre beharangozott, és amitől Alice tartott is kicsit; "Alice in Wonderland", 3D. A kékszeműnek fogalma sem volt róla, hogy ennél jobb ötlete aligha lehetett volna...

Később félórás sétát tettek.

Első alkalommal töltöttek el órákat együtt józanul - persze az iroda falain kívül.

Minden olyan csodálatos volt.

Az illata, az összhang, mi kettejük között lebegett áttetsző, leheletnyi selyemként, mely biztosabb és erősebb mindennél.

Alice érezte, ahogy kúszik fel torkán a felemás érzés, a felismerés; mennyi mindent jelent neki ez a Fiú. Maga előtt látta a boldogságot, amiben része lehet. Maga előtt látta a múltkori msn beszélgetés-t - ahol a Kékszemű leírta; tisztában van vele, hogy 2-3hét nem elég arra, hogy Alice döntést hozzon - és belül végtelenül boldog volt, mert már tudta a választ, csak még nem volt ereje meghozni a döntést, még volt pár dolog, amit el kellett rendeznie, ha úgy tetszik, a bőröndből még ki kellett venni pár holmit, mielőtt behúzza rajta a cipzárt, és vonatra száll vele. Ragyogott belül. Mert tudta már, mi fog történni, tudta már, hogy jól alakulnak a dolgok, hogy minden rendben van...

Aztán valahogy olyan gyorsan történt minden.

Alice azt mondta:

- "Utálni fogsz, de ma éjjel sem alszom Nálad." A Fiú arckifejezése megváltozott. Egy pillanat törtrésze alatt. Ivott még egy kortyot a sörből, majd folytott hangon ennyit mondott:

- "Menjünk". 

Elindultak, és az arcán keserűséggel vegyes csalódottság, cinizmus tükröződött. Hogy valóban így érzett-e... Nála ezt mindig nehéz volt eldönteni.

Alice azt akarta, hogy értse, így kimondta azt a mondatot, amely ostobán kongott, ahogy átszelte a kegyetlen hideget;

- " Én... szeretkezni szeretnék Veled." A Fiú megállt, ránézett, egy oszlopnak támaszkodott, és beszélni kezdett.

Arról, hogy ő is, hogy ha nem így lenne, nem itt tartanának, arról, hogy ő már nem tud többet tenni, hogy nem tud tovább várni...Alice ránézett.

-"A szikra megvan. De ez még kevés. Nekem ez a tempó túl...gyors." 

- "Nekem pedig túl lassú." - Erre csak halk szisszenés, és megszokott, elnéző, mindent eltakaró, lefegyverző mosolya volt a válasz. Ott és akkor megértette, hogy nincs több idő. Dermesztő volt, amikor a Kékszemű azt mondta, azt érzi: ez már nem idő kérdése, hanem valami másé, de  nem tudja, mi az... És az ilyenekkel csak mind jobban erősítette a lányban a tudatot; nekik kettejüknek szükségük van egymásra.

Tovább mentek.

Alice vett egy nagy levegőt.

És kért.

Olyat tett, amilyet SOHA nem szokott; kért.

Időt kért, esélyt, még egy találkozót, csak egy hetet - ó, ha a másik tudná, mennyi teendő van még azzal a bőrönddel... Miért nem lehetett ezt szépen, finoman, lassan egymásba bolondulva, mindent a helyéra rakva? Azért nem, mert Alice-nek ott kezdődik el a kapcsolat, ahol már kevés a meglepetés; ha már ismeri a másikat, majdnem teljes egészében. A Kékszeműnek ott ér véget. Számára a megismerés, a feltérképezés, mind a kapcsolat része. Ha már nincs újdonság, nincs miről beszélni.

Ő csak egyszerűen kért, de a szíve kuncsorgott, a szemében dühödt könnyek próbáltak felszínre törni, úgy nézett a Fiúra, aki nem értette, mit akar még átgondolni, mire kell még idő, mi az, ami itt még kérdéses... Végül igent mondott, mert érez, amit érez, - és ennek a megfogalmazására Alice még adott pillanatban sem vállalkozott - és annyit mondott csupán:

- "Majd Te jelentkezz. De ha a hétvégéig nem teszed, ne tedd soha többé."

Alice a cipője orrát nézte, félt, ha felnéz... Ekkor a Kékszemű közelebb lépett, és homlokon csókolta. Soha előtte nem tett ilyet. Beleborzongott. Szerette volna megölelni, magához húzni, szorítani, érezni... De nem tette. Csak állt ott, míg a Fiú útnak nem eresztette még egy homlokpuszival. Azon nyomban ráfordult a zebrára, nyílegyenesen elindult, szájához kapta a kezét, és zokogni kezdett.

Van ám neki is egy nagy hibája, nehezen bízik egy bizonyos szinten túl. És most ez okozza a vesztét.

4.40-kor, 30 perces fagyoskodás után megjött a HÉV, ő felszállt, és mikor leszállt, az első csendes és kihalt utcában lekuporodott az egyik ház falához. Érezte a feszültséget, ami benne tombolt, amit nem lehetett visszatartani a saját házkapujáig... A kutyák ugatása, a szél sivítása, a kakasok kukorékolása elnyomta az elcsukló hangot.

Alice mintha nem ide tartozna. 

Valahogy fél a nyúl üregétől is, de ez a világ sem neki való. 

Márpedig döntenie

Kell.