A piros meg a kék kapszula

Érdekesek mostanában a hétvégéim.
Lelki tusa, lelki túra - magaslatokon.
Magasra emeltél, és nagyon mélyre dobtál.
De kellett ez nekem.
Köszönöm.

Közben zene:

Najó.
Pénteken bementem Pestre. Kávézni K-val, meg drága egyetlen Nővéremmel :)
A kedvenc kávézónkban ültünk; igényes, szép, nem is a legolcsóbb kategória, soha nem szokott rumli lenni. Tudni kell, hogy mindig óóóóóóóóóóórziási női táskákkal járok, benne van az életem - ami, ugye, úgy jó, ha zajlik - mindig ezer cucc, és számomra mind nélkülözhetetlen. Szeretem, ha egy kellemes éjszaka nem azon múlik, hogy van-e nálam kontaktlencsetartó, sminkcucc, vagy ha nap közben kiderül, hogy el kell ugranom dokihoz, vagy hivatalos ügyet kell intéznem, akkor ne kelljen hazarohangálni az irataimért...
Nnnnnna és most pont ezt szívtam be. Életemben először. Szörnyű érzés, ne próbáljátok ki. Utánozhatatlan érzelmi hullámvasút, az biztos :D de olcsóbban is meg lehet úszni, nem ajánlom senkinek. :S
Szóval a lábam és a galéria fala közé bepaszírozott óriási Mary Poppins-táskámat sikerült úgy elemelni, hogy észre se vettem, se én, se más - le a kalappal. Az sokaknak feltűnt, hogy két rosszarcú gyerek bejött ide, és mitiskeresnekitt érzéssel viseltettek irántuk, - nekünk fel se tűntek, of course - de az már nem volt gyanús, hogy üres táskával jöttek, és telivel távoztak.
Eddig nem voltam rasszista. Most sem lettem az. Csak az egyik volt kisebbségi. Körülöttem mindenki csak őt szidta. Nem értem, miért.
Észrevettem. Okkkkkkkkkkké. Halál.Nem kevés kp, meg az életem. Olllé. Cigi cigi után. Rendőrség. Rendesek voltak, kijöttek tök feleslegesen, megkérdeztek mindent, tök feleslegesen.
A pultos lányok körbeugráltak - életükben először, pedig sokat járok oda. Wow.
Végül zuhogó esőben kettecskén körbejártuk a környéket; kukák, kocsik alatt terpeszkedő sötétség, félreeső sarkok; semmi. Ömlött a víz a pofámba, megállás nélkül káromkodtam, és az egész helyzet érdekesen  nézhetett ki kívülről; egy 10 cm  magas sarkú csizmában dühöngő, trágár szavakat hányó 40 kg-os  lány Budapest szívében. Na mind1. Ilyen is kell.

Aztán go home. Ha nincs, hát nincs. Életemben nem voltam még ilyen ideges.
Majd egy kollégám felhívott. Megvan. Parkolóban eldobva. Megtalálták benne valahogy - ? - a főnököm számát. Mák. Hétfőn kiderül, mi maradt benne... Uh. Szép story.

Snitt.

Szombat délután, msn: Ex megint azt érzi, hogy érez.
Újra kiírhatom az életemből.
Hurrá.
Imádom őt, hiányozni fog.

Snitt.

Szombat este: S agaiiiiiiiiiiiin!
Ő pöttyet elhasznált, - péntek este szétcsapta magát, jól tette :D - én pöttyet idegbeteg a történtek miatt. Megint boroztunk. Megint túl jót beszélgettünk. Elhatároztam, hogy MOST nem hagyom magam. MOST nem fog szakadni az a bizonyos. Nálam nem... csak hogy. Eljutottam egy érdekes pontra egy idő után. Akartam Őt, tudtam, hogy Ő is engem. Eleinte zavarba tudott hozni a tekintetével, ahogy mindig, és én is Őt, ahogy mindig. De most valami; egy örökké zárt kapu, egy mindig rozsdás kallantyú, egy fogaskerék az agyamban, aminek a létezéséről eddig még csak nem is tudtam...megmozdult. Hirtelen olajozottan működni kezdett, engedett, kinyílt, és nem volt megállás. Ittam a borom, játszottam a poharammal, tudtam, hogy nem vagyok a topon, hogy ezerszer jobban is néztem ki már, tudtam, hogy hihetetlen, amit művelek, amit érzek, de nem érdekelt. Csak néztem őt. És amikor visszanézett, nem volt tekintetelkapás. Nem volt megijedés, menekülés. Csak néztem.  Ő pedig zavart volt, nevetett, elnézett, elfordult, szűkölt. Érezhettem volna magam pöcsnek is, de nem, mert nem hoztam kellemetlen helyzetbe, egyszerűen csak játszottunk, és "vesztésre állt", ennyiről volt szó, semmi többről.  
Egy idő után nem bírta. Nem volt lendületes, nem támadott le, mint én őt a múltkor, nem húzott oda, nem fogta meg a kezem, sem a derekam.
Egyszerűen csak felém fordította az arcát.
A tekintete lángolt, de ha nem éreztetem a testbeszédemmel, hogy éppúgy vágyom rá, mint ő rám, nem tesz semmit. Ha nem látom, nem hiszem, hogy ilyen van.

Megcsókolt. Eszméletlen érzéki. Nem tudom, ismeritek-e azt, amikor nem azt találod meg, aki csókban a hozzád illő puzzle-darab. Van, akivel azonnal úgy működik, mintha  őt írták volna meg neked. És vannak az olyanok, mint Ő.
Máshogy szokott játszani, más a tempója, - én az őrült kategória vagyok, sokan mondták már - máshogy tartja a fejét; egyszerűen csiszolódnotok kell.
DE.
Van benne valami, - talán az előbbiek is - ami felpörget, ami érdekel, ami feltüzel. Az ő lassúsága és finomsága az én felakarlakfalni-mhoz képest, nos, számomra gyilkos volt. Gyilkosan jó. És még mindig mocskosul tisztességesen játszott. Csak szavakkal provokált, azokkal is nagyon finoman.
Mindketten tudjuk, hogy ebben érzelem van. Nem kevés. De hogy elég-e? Megkérdezte, hogy a kék vagy a piros kapszulát választom.
Minden porcikám kívánta Őt. De nem akartam így: Őt nem.
Akármilyen hülyén hangzik, közöltem vele, hogy túl értékes nekem. Hogy hátha mindent elrontanánk ezzel. Hogy ezt ne így... Hiszen közösen tervezünk, vagy mi. Áh, káosz az egész. Nem szokásom egy kis bor hatására lefeküdni azzal, akivel járni fogok-szeretnék-látok rá esélyt. Biztos fura szokás. Ezek szerint az.
Meglepődött. Azt hitte, a pirosat fogom választani.
Ultimátumot kaptam, azt hiszem.
Két hetet.
Hogy döntsek. Mert nyilván minden adott egy kapcsolathoz kettőnk között. Akarom-e, vállalom-e. "Érzések márpedig vannak és lesznek". Haj. Érdekes két hét lesz. Igazából nem kéne beszélnünk addig.
Nem fog menni.