Mintha...

Csak ültem a fotelban. Hallgattam Ákost.

Már nagyon rég nem csináltam ilyet; csak voltam, csak figyeltem a zenét, csak a szöveg létezett, csak a dallam… Érzések, emlékek, foszlányok cikáztak az agyamban, néha tőrt döfve a szívembe..

Amikor életem első szeretkezése után kihajoltam az ablakon a szentendrei éjszakába, soha előtte nem volt annyira édes a dohány íze, nem volt annyira friss a levegő, annyira hűvös, annyira éber, soha nem járt át úgy, mint akkor…

Amikor ráébredtem, mekkora átbaszás volt az egész, ott álltam, egy szoknya, egy blúz, az eső zuhogott, mintha csak nekem sírt volna az Ég, csurom víz voltam, és nem érdekelt, mert csak az ő hangját hallottam, ahogy kongott az agyamban, üresen, csak az ő tekintete létezett, amely beleégett a retinámba, ezt láttam hetekig becsukott szemhéjaim mögött, üresen…

Az emlékek, a képek csak folynak, mintha megnyitották volna a csapot.
Az elmúlt napokban csak írok és írok, mintha megnyitották volna a csapot.
Csak érzek, érzékelek, és nem tudom kezelni, oly rég nem volt ilyen… azt érzem néha, olyan helyeken, ahol még csak nem is sóhajthatok nagyot, hogy ha megfeszülök, sem bírom tovább, ordítanom kell, üvöltenem, sikítanom, egy rét közepén állva, egyedül, ahol nincs senki, senki, csak én…

Olyan, mintha újjászületnék.

Hát.. nem kellemes. Tudom, hogy jobb lesz, tudom, ennek itt van az ideje, tudom… és mégis; szűkölök, mint egy kutya, és a földet tudnám kaparni tehetetlenségemben.