nem egyszer fotóztunk. nem túl gyakran. ceremónia volt. amolyan bensőséges, finoman piszkos kis ünnep , a magunk módján, lightosan. kinek mi a piszkos...
szerettük. készültünk rá. ruhát vettünk. fehérneműt. hálóinget. ha cipőt néztem, szempont volt, hogy akár erre is, ezért is... órákig tudtam sminkelni előtte. szerettem, hogy vadulhatok. hogy lehetnek ötleteim. hogy sexy lehetek, úgy igazán. hogy szép leszek... vonzó, vadító, kicsit őrült... de ez kevés, ez nem lett volna elég ahhoz, hogy igazán élvezzem.
ugyanis eszméletlen érzés. ittunk, mindig, előtte, közben. átbeszéltük, milyen szín- és hangulatvilágban gondolkozzunk. övé volt a koncepció kérdése, én meg csináltam, amit mondott. zenéket kerestünk, mindig tervben volt egy felpörgetős durva tuctuc válogatás összeállítása is, az végül nem jött össze.
a nagy kedvenc, ami azóta is beindít, ez volt:
azért a csajok nem rosszak benne.
amikor elkezdtük, mindig feszült voltam kicsit. pár ruhadarab, csak, s semmi más. imádtam őt, bíztam benne, őrült jó dolgokat tudott kihozni belőlem. de idő kellett, amíg el tudtam magam engedni. addig csak szívdobogás, meg a felizgulás lassú, édesen kibontakozó folyamata. mintha forró mézet csurgatnának minden egyes testrészemre...
és aztán egyszer csak eljön az a pont. én, aki nehezen élvezek el, és sokáig ismeretlen volt számomra ez a fogalom, másban tudom ezt jól megfogalmazni, megélni. a zene volt eddig legközelebb ehhez, az érzéshez magához, a benső robbanáshoz.... amikor robban a bomba.
a fotózásban is eljön mindig ez. olyasmi, mint amikor az orgazmusig hergelsz valakit. nekem ilyen sose volt... most már el tudom képzelni.
kattog a gép, üvölt a zene, bensőm vad táncot jár az ütemre, a vodka dübörög az ereimben, szétárad minden porcikámban, a tekintete, a vad tekintete, ahogy mondja, mit tegyek, hogy mozduljak... s minden egyes apró mozdulattal újra és újra fellobban a tűz. majd ismét finom parázzsá szelídül. aztán megint tombol. őrületes érzés. és akkor elérkezik az a pillanat... amikortól már magamtól csinálok mindent. amikor már nincs beleszólása. amikor már ő is pattanásig van tüzelve, amikor már csak alkalmazkodik, táncol a géppel az én ritmusomra.
s eljön egy pont, ahol felforr a vérem, elszabadul bennem a pokol, és az egész olyanná válik, mintha folyamatos orgazmusban izzanék. ez látszik is; a kései képeken izzik a tekintetem, kér, könyörög, parancsol, ordít, hogy "falj fel, itt vagyok, a tiéd vagyok, most, ebben a pillanatban, tégy, amit akarsz..."
az az érzés, amikor igazából csak magad vagy, és megtapasztalod azt, hogy bármit lehet. hogy semmi sem gáz. amikor kiengedheted az oroszlánt a ketrecből. a nőstényoroszlánt. mmmmmmmm.
mondanom sem kell, mindig eszméletlen vad szeretkezés lett a vége...
már nem járunk, ugye. de mindkettőnknek hiányzott. megkérdeztem, akarja-e. akarta. jött. egy apró bugyi, egy csipkés tanga, néhány alkalmi tetoválás, jó smink, tűsarkú csizma... közben vodka, of cousre. előtte lazultunk, beszélgettünk. és utána nekiálltunk. olyan volt kicsit, mint rég. és mégsem. ez új ízt adott neki. keserédeset valamennyire, de édeset. és izgalmasat. új volt a hely is.
utána együttlét, vad, szeretkezésízű. aztán reggel is.
és ilyenek születtek, mint ez:
meg sokkal durvábbak is.
addig nem jutottunk el, hogy minden ruhadarab lekerüljön - a fényképezőgép előtt. kevés volt a cérna...
perverzió ez? igen.
bánt ez valakit? nem.
innentől kezdve...?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése