Fiú a metrón

megint kívánós vagyok. de ma marad a saját társaságom, az erkélyre is 4kézláb járok dohányozni...

tegnap vicci volt. a csajokkal voltam forralt borozni a Vörösmarty téren. utána jöttem haza. rossz kedvem volt, fáradt voltam, nyúzott voltam, és átfáztam rendesen. hülyén is voltam felöltözve, nem voltam formában.

állok a metrón, fülemben üvölt a... szerintem Yonderboi. általában ilyesmi megy mostanában. kezem a kapaszkodón, néha behunyom a szemem... csak érjek már haza. előttem egy cigány nő ül. irigylem, mert el van foglalva azzal, hogy az aranyláncát visszavadássza a nyakába. a zsebéből cirádás, színes kis tükröt vesz elő. felpattintja. megnézi benne a nyakát, eligazgatja az éxert. jó volt elnézni őt. olyan egyszerű volt. kellemes, elkapott pillanat. megnyugtató. aztán észrevettem.

srác az ajtónál. magas, barna szemű (nem felemás cipőben :)), szőkés barna. vékony. sporttáskával. és néz. nem kicsit. nem igazán tud érdekelni, kiábrándult állapotomban kapott el. de jól esett. megint a cigány nőt figyelem. aztán elnehezülnek a szemeim, becsukom őket. befele nézek, magamba, felfexik a ritmusra minden porcikám, a lelkem, átélem a zenét, itt, legbelül. kinyitom. még mindig néz. magamra pillantok az ablaküvegen. tényleg csoffadt vagyok. ő meg néz. elkapom a tekintetem mindig, most nem kéne belemenni a játékba. de élvezem.

amikor le kellett szállnom, mögé kellett, hogy álljak. oldalvást fordult, hogy lásson. csak álltam és néztem magam elé . aztán nyílt az ajtó, és megkerültem. fordult velem. én meg a szokásos Alice-s, finom, pattogó mozdulataimmal leringattam a csípőm a rothadó metróról... és éreztem, ahogy égeti a tekintete a hátamat. megfordulhattam volna. ott már nem volt tétje. ránézhettem volna. nem tettem. csak mentem.

arra gondoltam, hogy minek még egy... ha ne adj isten, leugrik a metróról. és beszélgetni kezdünk. vagy akármi. (úgyse tette volna.) de ha igen... minek még egy? nem kell, az én szívem most szabadságon van, minek hülyítsek bárkit is.

ma is rám írt valaki, egy jóbarát, aki a kapcsolatát próbálja megmenteni. hogy talizzunk. mondom, ma kényeztetésre vágyom, ma ne, mert nem állnék jót magamért. erre ő, hogy ok. tényleg mindig nekem kell észnél lenni...pfff... olyan egyszerű lett volna. ki se kellett volna mozdulnom a lakásból. feljött volna, pia, aztán ki tudja. aztán holnap meg szívhatom a fogamat, h mit csináltam, a hülyéje. ebbe a játékba sose megyek bele, senkivel.

mindegy, szóval ma már bánom a metrós fiút. vissza kellett volna nézni, a fenébe is. lenne egy tekintet, egy emlék, amit el lehet tenni, és elő lehet venni, ha már minden más kifakult és elreménytelenedett. ami nem tud elromlani, megfeketedni, elcsúfulni. mert nincs tovább.