Két szív piheg, itt, az enyémben

Fáj,
kínzóan fáj.

Két szív piheg,
itt, 

az enyémben,
s ettől az
hánykolódik,
jobbról balra vetődik,
mint porban ragadt, kétségbeesett hal apálykor.

Emlékek,
mik megtámadnak,
mint túlerőben lévő,
harcedzett katonaság,

fel-felvillanó színes képek,

s régmúlt illatú,
fekete-fehér fotókként

bennem rekedt pillanatok,
széles, vagy félmosolyok,
szenvedélyes s néha reménytelen tekintetek,
a retinámba égve,
könyörögve-kérve,
heves, tüzes szomorú érzésektől túlcsorduló
csókok, érintések,

de nem fogadhatok szót,
nem mehetek,
nem kopoghatok,
ajtókat nem rugdoshatok,
nem sírhatok,

zokoghatok, ordíthatok,
hogy engedj be, hogy mondd el,
nem kérdezhetek...

Nem élhetek.

(S e szavak,
ezek is
csak fakó lenyomatai
annak, mit érzek;
már a szavak
sem nyújtanak
engem, s bensőmet, 

törékeny, s mégis acélból öntött lelkemet
fekete lyukká perzselő
vigaszt.)