Kulcsok

Nász. 

Haloványzölden, lótuszvirágokkal megtűzdelve, belecsöppenni valamibe, ami szent, mégis emberi, mi több, perverz kissé, és épp ettől gyönyörű és felfoghatatlan... valaki, valakik, akik vállalják önmagukat, minden szépségükkel és hibájukkal együtt, akik maguknak varázsoltak felejthetetlen pillanatokat, a saját vágyaikat és álmaikat váltották valóra azon a napon, ami ma már hagyományosan a násznép öröméről szokott szólni, mert valahol elhagyjuk, elfelejtjük az igazán lényeges dolgokat... Ők nem, és aki ezt megértette és megérezte, az maga is lubickolhatott ebben a fojtás nélküli mámorban, ebben a meghatározhatatlan és leírhatatlan egységben. Én így éltem meg.

Búcsú. 

M újra elment. 10 hónap. Legutóbb, mikor így volt, befőttesüvegbe akartam zárni Őt, de leginkább az érzést magát, a szerelmet, amit iránta éreztem, a magentaszínű sűrű ködöt, ami, amilyen gyorsan jött, úgy is ment, tiszavirágéletével fájdalmat okozva nem csak neki... most nincs, csak hamuszürke, átlátható, nehezen lélegezhető fásultság, és ez rosszabb. Hiányozni fog, noha Ő és én soha nem leszünk úgy, mégis több kicsit, igaz barát, aki mindeközben édes és hihetetlenül szeretnivaló. Kevés embernek kívánom így, hogy megtalálja azt, aki fel tud nézni rá, bele tud bolondulni a szemeibe, az érintésébe, csodálja őt - mert van miért. Csak ültem ott, és mondtam, hogy nem tudok búcsúzkodni. Nem igaz. Általában tudok. Vele pokoli volt.

A Szőke lány.

Várok, toltuk megint, lehet, e héten sem jön össze. Vágyom rá, Őrá, és közben félek; ha kimondom, hogy valami az utolsó, ha tudom előre, az jobban fáj, sokkal jobban. Mert jól akarod csinálni, mert válaszokat keresel a már tét nélküli kérdésekre, de mégis számít, mégsem akarod elbaszni, és pont ezzel baszod el. 

Spike. 

Néha belém nyilall, hogy egyszer elveszítem, egy részét biztosan. Olyankor csak nézem, és mégsem Őt látom, máshol járok, mégis közel, túl közel, valahol az ő és az én szívem tájékán... Ilyenkor megkérdi, min gondolkozom. Mindig őszinte vagyok, de nem tudom ilyen nyersen kimondani. Meg hülyeség is, tart, ameddig tart, ugye. És mégis. 

Kölyök, 

nem jön haza idén. Vsz. csak jövő nyáron. Már egészen beleéltem magam. ... Szinte fájt, amikor kiderült, hogy nem. Több, mint egy év beláthatatlan időnek tűnik. Sokat beszélünk. Néha csak pár sor. De az életem része lett. Miért vagyok én tele speciális kapcsolatokkal...?

Valahogy elhatárolódom most. 

Nem keresem a régi barátokat, pedig hiányoznak. A lakásfelújítás körüli macera, a családom lelkének ápolása vámpírként telepszik rám, és szívja el az energiámat, antiszociálissá tesz, ami baj. Küzdök vele, ellene. Pár hónap és vége lesz. Fura, de azt érzem, idén nem a nyár tartogat nagy meglepetéseket és célbaéréseket, hanem majd az új illatokat és szeleket hozó, csalfa ősz...

Nem tudom, hogy igazából én nem akarom másokra önteni ezt az iszapszínű szart, ami körülvesz, vagy én nem bírok el már egyszerűen többet ennél, több problémát, több faszságot, ami, ahogy meghallom, ami, valakinek fáj, aki nekem fontos, egyből az enyém is lesz, mert én ilyen vagyok... Igen, lehet, hogy most homokba dugom a fejem. De az is lehet, hogy túlélek.