A hét vége

... mostantól azt hiszem, az év 42. hétfője ünnepnap lesz. merthogy életem legszarabb hetén vagyok túl :D

nem tudnám megmondani, mitől volt ennyire borzasztó.
nem halt meg senki, nem rúgtak ki, nem derült ki, hogy mégis kell még egy nyelvvizsga a diplomámhoz, és mégis...

valahogy minden szar volt. minden nap történt valami apróság, ami rosszul esett, ami elcseszte az adott naptári egységet... akár a rossz idő, akár, hogy az aznapi göncömben nem érzetem jó magam, akár az, hogy Gentleman épp nem írt rám, vagy hogy a főnököm tett egy epés megjegyzést a munkámra - amit akár poénnak is lehetett volna amúgy venni... és aztán hét közepe felé megfogalmazódott bennem, hogy ezzel a kibebaszott héttel van a baj.

aztán pénteken az is egyértelművé vált, hogy azzal, hogy most két napig nincsen meló, nem ért véget a szarságdömping; rosszul éreztem magam, mind lelkileg, mind fizikailag, fáradt voltam, és nyamvadt. szombaton nem jött össze a tali Gentleman-nel - pedig már nagyon kíváncsi lennék rá -, aznap este sikerült összebalhézni Spike-kal is... és persze mire elindultunk volna bulizni, már az élettől is elment a kedvem,  - ami ugyebár eleve nem nagyon volt a napokban, szóval mi a faszon csodálkoztam, nem is értem.

szép lassan rá kellett döbbennem, hogy hisztis voltam, hiperérzékeny, mint egy terhes-, de legalábbis minimum egy naggggyon menstruáló nő... 

hogy nekem semmi nem volt most jó, és valószínűleg velem volt a gond, és nem az emberekkel, vagy az időjárással, vagy a napállással, a  Szaturnusszal, vagy bármi mással...

ma felkeltem délután, és első gondolatom volt Spike. hogy rendbe hozzam.
felhívtam, találkozzunk, taxiba vágtam magam, odaértem, elmentünk sétálni, persze, amint kiléptünk a kapun, az eső elkezdett szakadni, nem zavart. elmondtam, miről mit gondolok, hogy nekem mi fáj, engem mi zavar, ő is elmondta, hazamentünk, és mire a barátnője odaért, el is takarodtam. egyszerű volt, megoldás volt, klassz volt. 

jöttem hazafele, és azt éreztem, vége. ennyi. vége ennek a retkes kurva hétnek, ennek a dekurváraelbaszottmostminden-ségnek.

nem bántott az eső, a beázott cipőm, a párában gyapjasra duzzadt vörös izé a hajam helyén, jó volt a zene, ami épp a fülemben szólt, és azt is nevetve vettem tudomásul, hogy dzsuvatenger van a lakásomon, vagyis mosni, főzni, takarítani fogok az este további részében, és még azt is elintéztem annyival, hogy "sebaj", hogy nem tudtam útközben rizstejet venni a kávémhoz, mert már minden értelmes bolt bezárt a környéken. 

hétköznapi problémák. mindenkinek vannak. a hobbitok 3 filmen (vagy 3x1000 oldalon, sacc per kb., ha úgy jobban tetszik) keresztül másztak, hogy elérjenek egy kurva hegyet, és megoldják a világmindenségük legfőbb problémáját, én meg nyafogok egy hete, olyanokon, mint hogy esik az eső. 

azt hiszem, céltalan vagyok, és ez dühít, és a legrövidebb út ennek elhessegetésére most nem áll rendelkezésre... rá kellett jönnöm arra is, hogy nagyon rég nem voltam már úgy, ahogy most: hogy nincs senkim. mondhatnánk, hogy a sors hozta így, de valójában ez nem igaz, mert megoldhatnám, csak nem hullott az ölembe, nem alakult magától, és nem nyunnyog senki az ajtómban hetek óta, hogy na, legyen már valami. és én mégsem küzdök érte. talán mert kezdem megérteni, hogy ennek nem erről kéne szólnia. hogy az első adandó alkalommal összevadászok magamnak valakit, szeretői viszonyra, akivel jókat lehet dumálni, meg kefélni, és hello. (félreértés ne essék; Spike soha nem ez a kategória volt...) 

talán pont azért vagyok vele a legidegbetegebb, és flegmább - ahogy ő fogalmazott - , mert most annak a hiányát élem meg, amit vele éltem át, és hihetetlenül gyönyörű és ideális volt számomra, illetve, persze azért is, mert ő a legjobb barátom, őt engedem a legközelebb, és ez azzal is jár, hogy neki, (és sajnos vele szemben) mindent meg merek mutatni (vagy engedni magamnak... )

egyedül vagyok. nem úgy értve, mint akinek nincs kivel beszélni, vagy kihez fordulni... nincs párom, nincs szeretőm, nincs másik felem, nincs bennem szerelem, nincs bennem gyengédség, vagy törődés úgy értve senki iránt, üres vagyok ilyen téren. és ez fura. 
egyik nap arra keltem, hogy miért is ébredek fel én egyedül. hogy miért nincs kit megcsókolnom. hogy miért iszom egyedül a kávét reggel, és miért arra érek haza hogy üres a lakás. (HP, hát ki ücsörögjön a garzonodban...)

azt hiszem, ha lesznek is alkalmi hancúrjaim, kezdek eljutni arra a pontra, hogy ezek a dolgok egy párkapcsolathoz tartoznak. 

és nem, ebből nem az következik, hogy akkor most bele kéne zúgni valakibe.

hanem az, hogy meg kéne tanulni egyedül lenni.

esélyes, hogy ez a megfogalmazatlanul maradt érzés nyomta a pocim (lelkem) egész héten, ettől voltam én ennyire debil... 

már csak a megoldás van hátra. :D

hello hétfő, gyere. ;)