Van is, meg nincs is

Alice állt a zuhany alatt. Este nem szokása, de most valahogy kellett. Csak állt, hagyta magára folyni a gőzölgő, forró vizet. Fejét olyan szögben döntötte, hogy mindenhol érje arcát a víz, s mégis kapjon levegőt. Szereti a lehetetlen dolgokat. 

Csak állt ott, egyik kezét a csempének támasztva, hosszú-hosszú percekig, önkívületi állapotban. Ez a nap valahogy ilyen volt. Kellett ez. Külső-belső megtisztulás. Elengedni mindent.

Mostanában valahogy helyükre kerülnek a legódarabok. 

S-sel újra elkezdtek összejárogatni az elmúlt hetekben. Kellemes, kicsit régi -  a csókja íze, a mosolya, az izzadságcseppek, ahogy végigszaladnak a homlokán - , kicsit új - irányítóbb, tapasztaltabb, távolibb, lényegre törőbb -, valami kölcsön - érzés -, valami kék - két szempár. Most megint együtt van  a lánnyal, aki eddig nem volt a barátnője. Most az. 

Evan-nel egyszer találkozott azóta, édes volt, brutálisan szeretkezésízű együttlétbe torkollott, szerelmetesbe. Újra tesztoszteront szed, férfinak öltözik, edzőt fogadott, szeretőt tart, a maga szabályai szerint. 

Kölyök. Itthon járt, Alice-nél aludt, megint az a keserédesen ismerős érzés, úgy együtt lenni valakivel pár órára, egy éjszakára, mintha Hozzá tartozna, úgy érezni magát, mikor a vonat újra elhúz Berlinbe, mintha a szíve egy darabját is elvitte volna... nem bír hátranézni sem, nemhogy integetni. A pályaudvar előtt a falnak dől, behunyt szemei mögül nem sikolt ki az érthetetlen érzés, nem látja senki, cigi meggyújt, füst kifúj, elszívtad, mehetsz, spar, séta, telefon, elszoruló torok, mész tovább, és pár nap alatt újra simogatóan édes barátsággá szelídül az egész.

Ömlik a víz, nem marad mosogatáshoz, nem bánja. Már égeti a bőrét. Nem bánja.

Gentleman Jobbik-os. Közel engedte. Elég közel. Fáj. Eléggé fáj. Lefagyott tőle. Sokkolta. Nem tudja, persze, hogy nem, a másik, hogy miért olyan retkes szar ez neki. Ezt írásban nem, ezt nem. Számít ez? Egy újabb helyére kerülő legó csupán; túlságosan emlékezteti D-re amúgy is, alkat, lélek, megfeketedett téglaszilánkokkal benne, egészségtelen énközpontúsággal, vagy nem, nem is ismeri igazán, de akarta, kár érte. Miért fáj? Nem fáj, oda se neki. Valahogy lesz. 

Olyan ez a nap, mint a lány a magyar népmesében; van is, meg nincs is, nincs étvágya, levest főz csak, evett is, meg nem is, amúgy meg szeret is, meg nem is, törölközőben ül a konyhakövön, a cseppek apránként szaladnak le bőrén; vizes is, meg nem is, fel is öltözött, meg nem is, csak épp ajándékot nem hozott.

Forró víz mindig lesz, annyi hal van még az óceánban, s neki igazából a tenger is sok, mit a tenger; a tó is akár.

Érzéketlen, nem is akar érezni, s közben mégis a mezsgyén billeg örökké.