Ennyi az egész

Hajszálaidon megcsillanó napfény.
Arcodon legördülő könnycsepp.
Cirógató nyári szellő.
Újra minden könnyebb.

Ragyogó kék tekinteted,
Mely körbeölel.
Erős karjaid;
Egy-egy mozdulatod; tested beszél, súg, kér, lök, öl, s néha csak fülel.

Testtartásod;
néhol meg-megremegsz.
Hozzámérnél, de nem teszed, hozzám bújsz, de valójában inkább szétroppantanál;
ennyi ez.

Ébenfekete haj,
a sötétben is érzem illatát,
a lehulló éjben keresem bőröd kesernyésen-édes szagát,
érintésed, leheleted, magamon érzem ujjaid kereső, vagy erős, szorító mozdulatát.

Nehéz veled, s Nélküled.
Így nem akarom, így nem lehet.
Összenőttünk, Te s én,
Zenébe fúlva, Kéjben úszva, egymással hadakozva, mindig azt feledve,

Mi épp nem kell, mi épp hátráltat.
Egyik gödörből a másikba botorkálva,
Újra és újra egy újba esve,
Göröngyös úton, minden ruhát, kételyt, fájdalmat levetve.

Másnap új nap,
És mi újra felöltöztünk,
Kávé a pulton, mosoly az arcon,
Egy-egy megrágott szó, egy elfáradt fájdalom, s belül üvöltünk.

Most más.
Leheletnyi változás.
Bennem, s Benned.
Ami mégis inkább új, egymás felé fordulás.

Kell ez még.
Nem tudom, meddig.
De arcod látni, bőröd érinteni,
Hangot hallani,
Ahogy finoman a fülembe súg,
S néha lelkembe rúg,
De harc ez,
Út fölfelé,
S míg itt vagy, s fogod a kezem,
Együtt küzdünk,
Egy újabb reggelen,
Addig jó ez,
Mert a lélek szavát nem írhatja át az ész,
S miért ennyi könny, ha másképp is lehet…

Ennyi az egész.