Kis hal

Összerakni a képkockákat. Aztán sírni, dühöngeni felettük. Újra összekeverni őket, hátha valami más jön ki a következő alkalommal. De a képlet nem változik.

Ebben a rohadt házban is minden őrá emlékeztet. Fotók, a Hugi spongyabobos hálóingje, a terasz, a zöld fű, apám mosolya, Mum tekintete, sms-eket kell törölni, mert nem férnek el az újabbak, ülök a héven, és újabb könnycseppek gördülnek le. Neki sem könnyebb, az összes kis csetreszemet nézheti kedvére, még nem tudtam őket összepakolni, csak elviharzottam egy sporttáskával, és tudom, hogy neki most ettől még nehezebb. De erőt kell gyűjtenem, hogy vissza tudjak menni oda. Soha nem voltunk ott boldogok.

Próbálom elkergetni az emlékképeket, de nem lehet, idővel úgyis visszatérnek, hát akkor jöjjenek most, jöjjön, aminek jönnie kell, csináljuk végig, szenvedjük át, csak múlna már el, csak ne törne ezer apró darabra a lelkem, mikor rá gondolok, azt pedig muszáj igen gyakran megtennem. Annyiszor végigjártam ezt az utat. Tudom, mit mi követ. Tudom, hogy hagyni kell, hogy ömöljenek a gyönyörű pillanatok valósághű, szinte tapintható álomképei. Az első e-mailje. Az első msn beszélgetés. Az első csók. "Mondd már, hogy menjek a picsáááába." Szállóige lett. A tűz, ami bennünk égett. A sok félelem, és pillangó szárny-hártyavékony, leheletnyi apróságok, tekintetek, mosolyok, gyertyafény, vízipipa-füst,  bloody-mary... annyi minden köt hozzá. Az elmúlt párkapcsolataim, ahogy végük szakadt, egyet kivéve, mind azonnal a múlt gyönyörű, vagy kitörlendő részegységeivé hullottak szét. De most... minden a részem maradt, és érzem, ez örökre így marad. De nem ment. valamiért nem. Erre is rá kell jönni. Hogy miért. De nem megy parancsszóra. És félek. Én, Alice, félek. Félek a jövőtől, nélküle. Nem mintha nem lennék képes mindenre. Ez  baj, azt hiszem. Hogy olyan kurva erős vagyok. Ettől mg idebenn dúl a harc és és vergődöm, mint partra vetett hal, méterekre a víztől. Kis hal, igen kis hal. De tudom, hogy idővel tüdő nő a kopoltyúim helyén, és a víz nem megoldás. És újabb csomó a torokban, sós víz csípi a szemem sarkait, jön az újabb feladat, újabb kör, és menni kell, csinálni kell, élni kell. Fáj.

Régebbi komment:


1.  eroticlife (Válasz erre)
2012. 07. 30. 23:56
Érdekes gondolatok... Egy-kettőt én is írhattam volna...