Múlttöredék - Mese Apámról és a sírásról

most, hogy végre van időm, kicsit gatyába rázom a blogot, és megkukkantottam a vázlataimat is.
kevés van, mert a vázlatok óriási veszélye, hogy a magjuk, a lelkük, amitől működnek, elvész; a hívószavak csak ideig-óráig keltik fel bennem azt az érzést, gondolatmenetet, végkövetkeztetést, katarzist, amit meg akartam örökíteni. ezért többségük a kukában végzi, és valami örökre nyomtalan marad bennem.

azonban találtam egy olyan bejegyzést, amelyet időről-időre elolvasok, mert, noha befejezetlen, valahogy sokat jelent, valahogy sokat elmond, és mindig vártam, hogy a végén tátongó űrt egyszer csak majd újra betölti az emlék, melynek érzésvilágára emlékszem ma is, de magára a lényegre nem tudok rátalálni. ma sem bírtam kitörölni, ma is azt éreztem, itt a helye, noha csak egy érzés-darab.

még a nyár végén íródott, költözés előtt, a lakásfelújítás utolsó hajráiban. azt hiszem, egyszer befejezem, egyszer elmesélem mindazt, amin keresztül mentem. oly rég óta vágyom már rá. mert tudom, mit akartam írni. csak azt nem tudom már, hogy hogyan.

********************************

nehezen jönnek a számra a szavak. pedig egy hete történt. és itt lüktet bennem azóta...

Már egy jó ideje lakásfelújításban vannak. 10 000-s telefonszámlák, nagytakarítások (lakoltass ki egy öregasszonyt a saját lakásából, míg ő kórházban van. minden apróságát, családi emlékeket, képeslapok és levelek garmadát, a ruháit, döntsd el, mit dobhatsz ki, és mit nem, tedd mindezt hosszú napokon át 40 fokban.), válaszd ki a festéket, a padlólapot, a laminált padlót, a kádat, cipelj, rámolj, és viseld el hosszú hónapok óta, hogy mindenki idegbeteg és senki sem hálás, mert mind azt érzi; neki kéne, hogy hálás legyen mindenki.

Alice hazament múlt hétvégén, végre egy jó kis családi ebédre, rántott süllő, rizs, sali, nyugalom, nevetés, kuncogások, jó hangulat, miegymás. gondolta ő. hát, nem úgy lett. nagyon nem. épp az első falat volt úton a szája felé (másnapos volt, és semmit nem evett legalább 24 h-ja), amikor egy olyan megjegyzést szúrt neki oda az Anyja, amitől megállt a villa útja, majd finoman és óvatosan visszahanyatlott a tányérra, az épp rajta billegő, gőzölgő sült hal darabbal egyetemben. Alice csak nézte, mély levegőt vett, és válaszolt. aztán kapta az újabb ívet. és válaszolt. és kapta. és válaszolt. és már nem tudott mély levegőt venni, és már nem tudott

kedves maradni. nem üvöltött, a szüleivel soha. de felemelte a hangját, ami a szokásos fél-mélyből teljesen mélybe váltott, és higgadtsága mögött igazságtalanság-érzet és megbántottság ült keményen, egyenes háttal.

aztán egy ponton túl, amikor érezte, hogy az ő véleménye, az ő szempontjai, az ő olvasata nem talál még résnyire nyitott fülekre sem, az apja feltette a nagy kérdést:

 - mennyi salátát kérsz? - Alice apja nem az a tipikus apa. nem az, aki veszekedésekkor csendben ül, és maga elé mered, vagy tologatja a falatot a tányéron, illetőleg csendben eszik. se nem hunyászkodik meg, se nem hagyja figyelmen kívül az ilyen történéseket. általában ugyanis ő a kiváltó elem az ilyen esetekben. most is így volt részben. de mégsem szólt bele, csak megkérdezte Alice-től, hogy mennyi salátát kér. ő pedig felpattant az asztaltól, a könnyei már feltörtek, és csak annyi mondott:

 - tök mindegy. - ezzel felkapott egy zsepit (optimista...) és bemasírozott a  - valaha volt saját - szobájába. 

életében először merte ezt megtenni, gyötrő kétségekben fürdés nélkül. otthagyni az asztalt, ebédnél. soha nem volt ilyet szabad tenni. eleve nem volt szabad sírni. (a fiúk nem sírnak, mi?) mert az a gyengeség jele. hányszor hallotta kisgyermekkorától kezdve, az apjától, hogy ne sírj, mert attól nem lesz jobb semmi, illetve, nem elég, hogy hülye vagy, még bőgsz is, avagy nem állsz fel az asztaltól, és ne bömbölj. néha, ha már sírás után volt, ha volt lehetősége elvonulni a forró, pergő és ömlő könnyeivel, utána pedig ment a kötelező jóéjtpuszi-adás, azt is megkapta, hogy sírás után legalább könnyebben elalszik az ember, nemde? így megy ez. szóval, ott kellett ülni ilyenkor az asztalnál, megszégyenítve és megszégyenülve, és szégyellve önmagát a könnyei miatt, holott egyáltalán nem érezte úgy, hogy a könnyek bűnösek vagy mocskosak lennének, és kis lelkében dúlt a harc, mindig, örökkön-örökké, a képzelt rossz és képzelt jó közt, hisz' ma már tudjuk, hogy azok a jók és rosszak, amik akkor uralkodtak az életében, nem feleltek meg az egyetemleges jó és rossz fogalmának, csak apja kissé elferdült értékítélete szerint. és most el sem gondolkodott rajta, csak ment, finoman, nem ordítozva, nem felrúgva semmit, de otthagyta őket, és most a heverőjének támaszkodva ült, karjaival átkulcsolva felhúzott lábait, és visszafojtva, csendesen sírt, hangja el-elcsuklott közben. aztán arra gondolt, ki kéne mennie, mert baj lesz, kihűl a kaja, lepakolják az asztalt, egész héten erre vágyott, itthon lenni, a szüleivel...aztán jött az újabb adag könny, és csak úsztak és úsztak, cikkcakkban, lefele a szemeitől az álláig. putty-putty-putty - értek talajt a térdén, ahonnan gurultak tovább combjai tövéig. nem csak a ma ebéd, ó nem. ebbe benne volt minden; az elmúlt hónapok összes mocska, szarja, mindene. a kimerültség, a Szőke lány, a kiábrándultság, az üresség, valaminek a hiánya, a meló, sok-sok-sok minden.

aztán dühös lett. mérhetetlenül dühös. hogy a sírás el-elapad, aztán újra s újra támad, és ő visszafogja, nem hagyja kibújni, erősen tombolva kiömleni, csak tessék-csak tessék, könnyeket vigyenek, literenként egy bőgés-jóváhagyó szót kérünk cserébe. miért is nem????