Fogad-alom

Új év, új élet? Hát. 

Tudni kell, hogy 2015 elvileg az oroszlán szerencse-éve volt. (Ritkán, de néha azért olvasok horoszkópot, élvezetből, kuncogási célzattal.) Hát, ennyit az asztrológusokról. (Vagy rólam. ) 

2015 egy rohadt.stop.gyatra.stop.és.stop.fájó.stop év volt.

Volt benne örömészbódoccág, de valahogy nem tudott teljes lenni, olyan hidegnek és keménynek, küzdelmesnek éreztem mindent, annyi kibaszott fájdalommal telt, hogy csoda, hogy most itt ülök, és írok, és köszönöm, jól vagyok. Azt hiszem, amikor boldog pillanatokat éltem meg Keenan-nel, akkor Isten erősen tanított. (Még mindig cseszettül jó a humora.) Csupa jó dologra, csak a visszájukról.

Amikor pedig Mr. Iremember-rel éltem meg azt a paplan-puhaságú "ittvagyokNeked"-et, akkor a Nagyfiú épp vitt az ölében, mert én a saját lábamon se voltam képes járni... ezért adta nekem ezt az embert útitársként. A Mágussal hasonlóképp vagyok; nem véletlenül keveredett az utamba. (Pont ma egy éve kezdtük újraépíteni a kapcsolatunkat...)

Igazából súlyosan tanulós év volt ez. Olyan orrbaverős módszerekre gondoljunk.

Értékelni. (Amit kapok.)

Visszavenni. (Az arcomból, meg az életstílusomból.)

Tisztelni. (Azokat is, akiket nem szeretek, de attól még muszáj. Meg helyzeteket. Hogy élek. Pl.)

Tisztán szeretni. (Azokat, akiket nem tudtam elüldözni magamtól. Most se.)

Önmagam felé fordulni. (Vissza. Meg el. Meg oda.)

Érteni. (Magamat. Meg az embereket. Ez minden évben tananyag.)

Újra-építkezni. (Kezdeni.)

Szóval tanulság volt, bőven, kellett is, el is fogadom, de attól még valóban kemény volt és hűvös, mint az acél simogatása, mint a mínusz negyven fokban süvítő szél, mint a pofon fájdalma, s az általa keltett düh és szégyen egyszerre; mert magánál a pofonnál sokkal jobban fáj, hogy valakiből, aki szeret, és akit szeretsz, kihoztad ezt. Hogy megüt, végső megoldásként, ébresztőként, örök sebhelyet hagyva maga után, mert akkorát vétettél... Na ilyen volt ez, kérem szépen.

Tehát, úgy vártam a 2016-ot, mint a messiást, vicc nélkül, "csak legyen már végre vége ennek az Istencsapásának" jeligére. Minimál szilvesztert terveztük, hármasban Evan-nel meg Nővérkémmel, semmi faxni. Dolgoztam azon a héten, végig hajnalos műszakban, délutánonként persze utókarácsonyi teendőim voltak, kb 10 l kv-t elfogyasztottam, alig ettem, alig aludtam, és gyűlöltem az egészet. Mit ad Isten, csak nem beteg lettem. Megint.

Pont mint tavaly, alszom egy pár órát délután, hogy estére pihent és fitt legyek, nem? De. Hát, úgy keltem, hogy szédelegtem, ájuldoztam, se enni, se inni, csak aludni. Szóval back to the bed bazdmeg, és ez meg napokig, nővérem már agyon aggódta magát, még Mum-ék is hoztak kaját, főztek nekünk, meg narancs, szeretet, mosoly, hogyvagy, na ilyen se gyakran van, mégiscsak lassan harmincéves volnék. Szóval úgy tűnt, nagy a baj. Tegnapra lettem úgy ahogy jól. Szilveszter hello, itt az új év, megint átaludtad, és ki tudja, mi bajod volt.

A kimerülésen át a kiszáradásig igazából sok minden szóba jöhet a tünetekből meg a múlt hétből kiindulva, orvosnál tegnap voltam, vírusfertőzés, kéremszépen, sejtettem, tőle nagy csodát nem vártam a "jól van? - jól. - akkor mehet, amerre lát." - on kívül. Azt hiszem, nem is az a lényeg, ő mit mond erre, hanem az, hogy mi a jó büdös... történt.

Hát, az történt, hogy méltóan lezártam azt a fostaliga évet, és kialudtam magamból annak minden szennyét, mocskát, még ki is sírtam, mert egyik nap vagy hatszor rám jött a zokogás, magam sem értettem, miért. Ennél jobban szerintem nem igazán tudtam volna lezárni meg elengedni, a zajos "múlt év démonait kiűzős" tűzijátékot meg petárdapattogtatást úgyis huszonhatezren megoldották helyettem, míg aludtam. :D

Mert hogy aztán úgy keltem, hogy világomat nem tudtam a nagy, reményteli ürességtől itt magamban, ma is, meg tegnap is. Estére el tud hervadni egy része, de a reggelek ezer éve nem voltak ilyenek. Tevékeny vagyok,  - boldog, hogy nem haltam meg, a tehetetlenség a legriasztóbb ilyenkor, persze :) - mosok, tervezek, gondolkodok, és az a sok, eddig szinte láthatóan rajtam lógó, csimpaszkodó, kacsaikkal rángatózó sötét színű árny valahogy elslisszant az alatt a pár nap alatt. 

Ez a hónap anyagilag csúnya lesz, és valahogy nem aggódom mégsem, érzem, hogy meg fogom tudni oldani. 

Sokkal kevesebbet dohányzom. Nem azért, mert rákényszerítem magam, hanem mert így esik jól. Szélesre tárom az ablakot, beszívom magamba a metszően hideg levegőt a hó látványával, vagy a csillagokéval, vagy az unalmas Árpád hídéval, és jó.

Egyértelművé vált, hogy új munkát fogok keresni, a kérdés már csak a mikor, amit stratégiai tervezés fog megelőzni. Ez, ami van, úgy lehúz, és tönkretesz, mert nem lelkesít, hogy amíg itt vagyok, el kell határolódnom az érzéseimtől, és tudnom kell külön kezelni a munkát, és a magánéletet.

El kell kezdenem enni és inni - tudom, óvodás. (Mármint rendszeresen. Értsd: nem csak itthon.)

A brutálisan elromlott vérkeringésemmel orvoshoz megyek és elkezdek itthon jógázni.

Nem az a különleges ebben a fenti felsorolt maszlagban, hogy leírtam, hogy elterveztem, mert ilyet így vagy úgy, de szinte mindenki csinál, ugye.
Hanem az, hogy magamban érzem azt az erőt, pár napja, ami tol előre. Ami miatt ezeket nem terveknek érzem, magamra erőltetett nyamvadt izéknek, hanem egyértelműnek, magától értetődőnek, olyan dolgoknak, amiket csak ki kell mondanom, és megcsinálom, ennyire egyszerű.

Ezt a kis üveggolyót kell megtartani, vigyázni rá, táplálni, rosszabb napokon ránézni, és megsimogatni, rámosolyogni, hinni benne, továbbmenni. És akkor jó lesz. :)

Szóval hello, 2016, nézzük, mit is lesz Belőled.