"Senki sem ártatlan. Csak a felelősségnek vannak különböző fokozatai."

Alice megint arra eszmélt, mikor mélyalvásából félálomba lökdöste őt a déli harangszó, hogy róla fantáziál. 

Ha lány lenne, biztos az Emma nevet adná neki; veszélyes, viharos, vonzó.

--- * ----

Úgy tűnt, minden rendben lesz. Találkoztak, két puszi, nagy mosolyok, jó beszélgetés, a "hogy vagy" és a "miujs" jellegű kérdéseket gondosan elkerülve, filmek, könyvek, apróságok a hétköznapokból, veszélytelenül. Zuhogó esőben is a pub teraszán, lábfejlefagyásig. 

A fiú helyes, jó a stílusa, nagy vonalakban tudja is magáról, hogy kicsoda, önbizalom is a helyén, önértékelésben vannak félrecsúszások, de kinél nem. Ijesztően, kiábrándítóan és egyszerre megnyugtatóan hasonlítanak sok mindenben. Két abnormális? Két művészlélek? Két szabad szellem? Sokféleképpen meg lehet ezt fogalmazni. Alice sose gondolta, őszintén nem, hogy egy olyan fiú, mint ő, észreveszi őt, megkívánja, érdeklődik iránta. Amikor kiderült, meglepődött és erősen megperdült a tengelye körül. 

Most ott ült vele szemben a tetőről lezúgó és mellettük lefele repülő esőcseppek tengerében, itta a sörét, a lány a kávéját kavargatta, dohányoztak és úgy beszélgettek, mintha ezer éve ismernék egymást. Annyira... jó. Alice - mint már annyiszor az elmúlt hetekben - megint titkon és csendben önvizsgálatot tartott; miért van rá ez a dolog ilyen hatással. Miért nem tud ennél is erőteljesebben nemet  mondani, "igazi nem"-et? Szigorúan és kegyetlenül kutatta magában a szerelemcsírákat, az érzést, hogy bele tudna-e... mert azt érezzük, azt tudjuk. Szerencsére nem találta, ami nyugalommal és önbizalommal töltötte el. Valószínűleg ezért nem tudott Spike-ba se beleszeretni soha. A tükörképedbe, vagy valami ahhoz hasonlóba nem szeretsz bele, ha igen, baj van.

A távolság, a hideg, és hogy a lány nem borozott, hanem vodkázott, biztonságosabbá tette a helyzetet. Egy dolog nemet mondani, egy másik, ha négy fal közé kerülsz a másikkal, akivel nem kicsit vagytok hatással egymásra.

Alice nem mondott egyébként egyértelműen se igent, se nemet. A múltkor az a csók megtörtént, és több is történhetne, de a másik bonyolult helyzetben van, olyanban, amilyenbe nem megy bele az ember lánya. Ő nem. Kevés elve van, de ez közéjük tartozik. Most mégis nehéz. Most tudja, hogy ha a másik letámadná egy házibuliban egy zárható szobában, nem tolná el őt. Nem az érzései miatt, hanem a vágyai miatt. A fiú elunta a várakozást, és jelezte, hogy nem csak az igennel karöltve kéri a társaságát. Hát találkoztak.

De a metsző hideg egy idő után kényelmetlenné tette az estét, új helyet kerestek, szombat este, Budapest, hello körút. Visszatekintve nem baj; ha családiasabb helyet találnak, minden gyorsabban történik, s talán több is. A hely zsúfolásig volt, az asztalok kicsik, a zene nem épp személyreszabott, és üvöltött is. A kis asztal által kisebb lett a távolság is, megilletődtek tőle, egy tekintet elég volt mindarra, ami aznap este addig kimondatlan maradt. Szóba jött a "miértnem" és a "hogyanigen", ahogy bizalmasabb témák is, etika, kinek hol kezdőik a magánélete és hol folyik bele a másikéba... ki dönti el, ki ítélkezik, miért és mennyire jogosan. Nincsenek kőbe vésett válaszok. Egyre több volt a huncut mosoly, az összenézés, az alkohol, és az érintés utáni éhség.

Beszéltek a lány írásairól. A fiú azt mondta, szélsőségesek, nem lehet belőle megismerni a lányt, különböző hangulatokban különbözően ír, érez, működik. Megkapta, hogy tud lekezelő lenni. Ütött, de igaz.

Már majdnem elindultak. Aztán mégsem. Biztos menni akarsz? Nem bazdmeg, de igen. Igen, de kvára nem. Ez a "nemigazinem".

Még egy pia, közelebb húzott szék, elszállingózó emberek, már lehetett levegőt kapni, és egyre többször összeakadt a két szempár, érzékelhetőbb lett a vibrálás, szó szerint az agy és a test egymásnak feszülése... egy ponton Alice elvesztette a csatát. Amikor a fiú ahhoz a sütihez hasonlította, amelyikre ezer éve vágysz, amiből az első szeletet felhabzsolod, a másodikat már kiélvezed... akkor ott valami az automatikusanfilmetpörgetőseneképzelős agyában megpattant, a testében pedig megfeszült és felrobbant, és tudta, hogy veszített.

A csók ezúttal édesebb volt, vadabb, néha finomabb részletekkel, a másik érintései áramütésként újabb és újabb robbanásokat okoztak odabent. Alig bírt kibontakozni ebből a mámorból, erőszakkal vette rá magát, hogy kinyissa a szemeit és tudatosítsa; hol is van, kivel is, hogyan is, mit is lehet. Vagy mit nem.  

Szerencsére a fiú mondta hogy menni kell. Alice-nek nem lett volna ereje hozzá.

Egyre erősebben érzi, hogy el kéne billenni testestül-agyastul egy irányba, és ahhoz tartani magát.
De hogyan, ha, mint barát, mindketten értékesnek tartják a másikat, és az nem kérdés, hogy fenntartják-e a kapcsolatot?

Viszont ez a fülledt "érzem, mit adhatnál és akarom" érzet, mint egy kipukkasztani való lufi, ott lebeg köztük, és csak nem libben el, betontömbhöz kötözték.

Kéne egy lakás egy napra, egy napra, ami a társadalmi normákon és szabályokon kívül létezik, egy 367. nap, aztán egy óriási hideg zuhany és egy nagy levegő.
A kettő között pedig minden, ami most ott lebeg ebben a történetben, megtörténne, vadul és tisztán, egyértelműen.
Utána könnyebb lenne túllendülni ezen a rohadt helyzeten.

Mert ez így felzabálja, belülről rágja, és mindig annyi időbe telik lehiggadni.