újra tudok sírni.
sírtam, mikor karácsonykor el kellett jönnöm otthonról. sírtam, mikor megbántottam a testvéreimet, a nélkül, hogy akartam volna. sírtam 24-én és 25-én, mert nem volt kinek csókkal boldog karácsonyt kívánni. sírtam az Alkonyat 4. részének a végén. sírok szinte minden éjjel. sírni tudtam volna, mikor anyám rájött h rossz mintával köti a sálat, és lebontottuk az egészet. utál kötni.
amikor otthon vagyok, amikor magam vagyok, amikor én én vagyok, akkor lepkeszárnyvékonyságú hangulatváltozásra, leheletnyi szomorúságra reagál a lelkem, megérzem, mint egy állat. hosszú évek munkájával eltüntettem ezt magamból, mert hátráltatott, mert nem tudtam elég erős lenni, mert eltúlzott mértékű érzelmi hatást váltott ki belőlem, szinte bármi. eldobtam magamtól, hogy erős lehessek, a határozott, sötétkék szemű, vörös démon, aki kemény, mint a kő... csak a lényeget vesztettem el magamból. ezért nem hatottam a Farkasra; ő ismer engem, ő a múltam része, ő kihozta belőlem a régi énemet, és nem tudtam kezelni, ez falt fel engem. a Kibogozhtatlan pedig felnőtt már, igazán felnőtt, valójában úgy 100 éves lehet, ott, legbelül. ő talán átlátott a szitán. nem ők; én csesztem el. nem csak ezt. mindent. ez nem baj, hibázunk. mind. de az árát is nekünk kell megfizetni. rohadt g*ci módon fair ez a világ, azt kell mondjam,
saját magammal harcolok valójában. pedig attól vagyok én, hogy hagyom, az legyek, aki vagyok... milyen kva nagy szavak ezek, és milyen kva értelmetlenek, amíg szembe nem találod magad önmagaddal.
mindig is tudtam, de csak most értem igazán.
magunknak nem fordíthatunk hátat, magunk elől nem menekülhetünk el sehová.
ne csináljátok utánam, gyerekek, olyan nagy faszság ez az egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése