24 éves tündér

Ez még egy régebbi bejegyzés, de idáig offoltam, mert volt valaki, akinek nem akartam fájdalmat okozni vele... De azt hiszem, érdemes kiposztolni :) A 24 éves tündér emlékére, akit soha többé nem fogok érinteni, és tán jobb, ha nem is beszélek vele soha többé... :(

Beszélgettünk. Néztem őt, a vastag száját, a mindig mosolygós, csillogó szemeit, az erőtől duzzadó karjait, a lábait, ahogy egyből nyíltan, azokat a padon keresztülvetve ült le, hogy egyértelmű jelzésként szembe kerülhessen velem. Ledobtam a sok esőt kibírt, és igen megviselt szandáljaimat, felhúztam a lábaimat, így oldalt ültem neki. Cigiztünk, a szentendrei zajok csupán finom hangokként jutottak el hozzánk, emlékeztetve rá, hol is vagyunk. A néptelen játszótéren, a fák lombkoronáján keresztül cirógatva bújtak át a napsugarak. Hallgattam őt, ahogy csak folyt belőle a beszéd, csak mesélt és storyzott, katonaság, építőipar, verekedések, a szája örökké mosolyra húzódott, szeme folyton kereste a tekintetemet, de nem zaklatóan. Én pedig csak ültem, néha egy „hm”-t, vagy „khm”-t hozzátéve, sokszor felnevettem, és egyszerűen csak jól éreztem magam. Nem igazán hagyott szóhoz jutni, ha mondtam valamit, egy-két mondat után gyorsan lereagálta, és haladt tovább a mondandójával, de ez nem zavart, inkább mulattatott, úgy érzetem, inkognitóban maradhatok, és nem kell egyből kiderülnie, hogy kettőnknek együtt mennyire nincs esélye az életben maradásra. Hogy más a munkánk, más érdekel minket, más az elképzelésünk a párkapcsolatról, máshol lakunk, és ezen egyikünk sem óhajt változtatni, hogy én önálló lény vagyok, aki most magányos farkasként létezik, és ezen jelen pillanatban nem változtathat semmi sem. Talán önzőség. De jó érzés volt. Jó volt így.

Később megszólalt, hogy induljunk valamerre, szúnyogmentes helyre. Mondom, ok, erre ő: merre? Erre én: nekem mindegy, csak igyunk valamit, mert kezdek kiszáradni. erre ő: Ok, csak ne nézz körül a konyhában.

Nem volt szégyellős. Nem szégyellte, hogy tiszta mocsok a fürdőszoba, és a konyha. Nem szégyellte a falatnyi lakást, sőt, elbüszkélkedett vele, hogy most rend van. Nem szégyellte azt sem, hogy csak csapvizet ittunk, végig az együtt töltött 12h alatt. Lenyűgözött ez a puszta őszinteség, ami belőle, a lényéből is úgy árad, a letisztult egyszerűség, amely oly vonzóvá teszi őt a szememben, az első pillanattól kezdve, hogy megláttam. Fotókat mutogatott, amik számára fontosak voltak. Motorok, kocsik, helyek, ahol járt, egyszerű túrázások, haverok, tetoválások, kocsmák. Végig ő beszélt. Én pedig egyre kényelmesebben nyújtózkodtam el a nagy ágyon, melyet egy puha tigrises takaró fedett. Amikor végzett a meséléssel, és mutogatással, velem kezdett foglalkozni. Tudta, hogy csikis vagyok. Csikizett. Egy egész állatkert haladt át végig hasam érzékeny pontjain, mígnem megérkezett a kígyó, aki finom, de erős mozdulatokkal siklott a köldökömet és legérzékenyebb pontjaimat elválasztó vékony mezsgyén. Aztán már a csupasz bőrömön siklott. Oda-vissza. Oda-vissza. Halkan visszatartottam a lélegzetemet. Meghallotta. Megérezte. Persze. Finoman felnevetett, szóvá tette, mint mindent. Én pedig néztem rá, és azt hiszem, a szememben akkor már rég ott volt minden. Hogy vágyom rá. Hogy kell nekem. Hogy el akarok indulni. De nem tudok. Sarokba voltam szorítva, és már nem sokáig tudtam uralni a gondolataimat. Hozzáteszem, menszeszem legelső napja volt, amikor az ilyesmi nem egyszerű, azonban a hormonjaim az egekben ugrándoznak. Elkezdett a melleim felé kalandozni az ujj-állatkáival, míg elérkezett a nyakamhoz. Én pedig automatikusan, mint egy áramütésre, odanyújtottam neki, teljes hosszában. Lecsapott rá. Érzékiségével nem vetekedhetett semmi, és senki, amit valaha éreztem. Akkor már nem tudtam odafigyelni rá, hogy leplezzek bármit is. Teljesen önkívületi állapotban voltam, és csak élveztem, amit csinált. Lehunytam a szemeim, ő pedig csendben figyelt, és egy másodpercre sem hagyta abba. Olyasmit motyogott, hogy ami jó, azt élvezni kell.  Egy idő után felnéztem rá, egyenesen a szemébe, és akkor már tűz lángolt mindkettőnk tekintetében. Újra lehunytam a szemem, és már néhány finom sóhaj is elhagyta a szám, hagytam, hogy résnyire kinyíljon, mint mindig, amikor már nem volt hová menekülnöm. Percek teltek el, és egy ponton robbant bennem a bomba. Újra ránéztem, arca csak pár centire volt az enyémtől. Azt mondta, még egy picit gonoszabb lesz, lássuk, hogy bírom a puszijait. Elkezdte apró, alig érezhető csókokkal belepni a nyakamat. Szűköltem. Aztán felnéztem rá.

Megcsókoltam. Hevesen, vággyal telítve, az őrület határán. Tudtam, hogy ott, akkor, abban a pillanatban dőlt el minden. De már nem bántam. Nem tudtam. Nem érdekelt. A fülledt 40 fokból akkorra már szelíd 60 fok kerekedett, hiábavaló volt a kis ventillátor bátor és kitartó kerregése. Viszonozta a csókjaimat, édes örömmel, ajkai között újabb és újabb kis nyelvcsapásokkal támadott. Ahogy csókol, az egyszerre őrjítő és idegesítő. Az ember nem tudja igazán meghódítani, csak játszik, és élvezi. Én pedig mohón próbálom teljesen magamévá tenni, felfalni őt a nyelvemmel, de őt nem lehet… Szája határozott mozdulatokkal visszatévedt a nyakamra, a torkomra, a füleim alá… időnként halkan felnevetve szóvá tette, hogy milyen gonosz is, kérdezgetve, egyet értek-e. Belementem a játékba, tudtam, hogy ha azt mondom, csak egy kicsit, továbbmegy. Nem akartam bátorítani, de játék a szavakkal, és jelentésükkel túlságosan is az én asztalom. Szó szerint véve nem adtam felhatalmazást semmire, és még kevésbé kértem. De mindketten tudtuk, miről szól ez. Továbbhaladt. Elkezdte csókolgatni a hasamat. A magyar nyelvben túl kevés szó van az őrületre. Túl kevés. Halkan élveztem, ahogy közben a combjaimat simogatta, egyre beljebb, és nyelve is egyre közelebb került hozzájuk, illetve ahhoz, ami köztük várt rá. Aztán visszatért az ajkaimhoz, és két csók között azt mondtam; nem tudom, hogy bánjam-e, vagy örüljek neki, hogy megvan. Nem mondott rá semmit, csak folytatta felfedező útját testemen, és néha finoman, majdnem suttogva megjegyezte, eszméletlenül feltüzelt hangon, hogy mindjárt felfal. Nekem nincs gondom a piros betűs napokon történő együttlétekkel, ha a hangulat is megvan hozzá. De az első napon… és akkor sem lehet szó akármiről, természetesen nem miattam. De ez tökérthető. No, ő nem így gondolta. Forró nyelve egyre közelebb férkőzött a nadrágomon keresztül, majd azt, és minden mást lejjebb tolva a vágytól izzó testrészemhez. Időnként magára rántott, és én kalandoztam el a nyakán. Imádta. Szóvá tettem, milyen gyengéd, kitartó és türelmes. Azt mondta, ezen mindenki meglepődik, még a saját anyja is. Meghiszem azt. (Bánom, de nem emléxem már mindenre. Érzések kavarognak bennem, és izzadok, ahogy e sorokat írom. Gyomromban eszméletlen ütemben vernek szárnyaikkal a pillangók, és ereimben felgyorsul a vér is.) Egyre gyakrabban nyúlt teljesen átizzadt felsőm alá, míg végül megszabadultam tőle, kisebb unszolására. Megpróbálta leimádkozni rólam a melltartót. Nevetve konstatáltuk, hogy nem megy neki. Segítettem. Nem érzékenyek a melleim, de amit ő művelt, azt ők is szerették…  Újra leforgatott magáról, ő került felülre, és azt mondta,”na most fallak fel”.  Én pedig ismét szóvá tettem, hogy megvan, mert tudtam, mire készül. Egy sanda mosoly volt a válasz. Nem volt másik út, képtelen voltam ellenállni. A melleimtől elkezdett lefelé haladni, át a hasamon, és megriadva tapasztaltam, hogy tényleg próbál megfosztani maradékruhadarabjaimtól is. Gyorsan felültem, és azt mondtam, illetőleg inkább hörögtem; kimegyek és megszabadulok… attól az izétől, ami bennem van. Felpattantam, - mint aki legalább egy liter 40 százalékos alkoholt öntött magába, olyan mámoros állapotban keltem fel,- és végeztem gondolkodás nélkül a dolgomat. Visszamentem, és levetettem magam az ágyra, magamhoz húztam. Zavarban voltam. Ő pedig nem sokat teketóriázott, levett rólam mindent, és nyelvével kényeztetni kezdett. Egy ember volt eddig, aki ilyesmit tett velem, úgy igazán, jólesőn. Nem éreztem még ilyesmit, ilyen gyorsan, égetően, meg nem állva… a testem felforrt, meg-megremegtem, halkan nyögtem, míg ő két levegővétel között megjegyezte, hogy egy kissé felizgultam. Egy kissé. Úszott az ágy. Nem sok idő kellett, és óriási megdöbbenésemre jött a robbanás, rövidebb idő alatt, mint szinte bármikor máskor.  Apró volt, de őrjítő. Szokás szerint beleremegett az egész testem. Ő pedig folytatta, ujjaival is azon igyekezve, hogy minél magasabbra hágjon a kéj és az öröm bennem. Elhagyták imádnivaló ajkait a „tán nem jó volt” és „nézd már, csak nem az ujjaim is tudnak valamit” mondatok. Apró nevetés volt a válaszom, és azt hiszem, a „bazd meg” szóösszetételt is elismételtem párszor. Emlegetett valamit arról, hogy hogy nem néz ki, de úgy nyal, mint Lessie, amire fel kellett röhögnöm, rázott a nevetés és a jókedv. Kis pihenés után ismét csókolni kezdtem őt, és ő rá vágytam, arra, hogy magamban érezzem… kezelésbe vettem én is őt, és örömmel vettem észre, hogy élvezi. Nem kicsit. Ez tetszett, rég nem volt ilyen tapasztalatom. Úgy… 5-6 éve? Kiestem a gyakorlatból, de talán nem érezte meg. Szóvá is tette, hogy jól csinálom. Régi jó barátként fogadtam a szavait, és az önbizalmam újra rám talált. Utána rám hemperedett, és belém hatolt. Nem a méret a lényeg… de nem is lényegtelen, ugyebár. Hm. Fenséges érzés volt, noha nem tartott sokáig. Az ő idegeit is pattanásig feszítettük.

Később még sokáig kényeztettük egymást, de mindketten elfáradtunk, így idővel csak feküdtünk, egymásba gabalyodva, meg-megcsókolva egymást. Odakint tombolt a vihar, eltakarva előlünk a csillagokat. A lejátszási listája – a második – immáron legalább huszadjára ment le. Engem nem zavart. Jó zenei ízlése van. Félálomban hallgattuk egymás lélegzetvételeit, és próbáltunk nem elaludni. Nem sok volt már hátra hajnalig, amikor indulnunk kellett. Halványan rémlik, hogy valamire azt mondtam, nem vagyok én olyan különleges. Erre ő: dehogynem. Hajjaj… Mondtam neki, hogy a barátkozás nemigen jött össze. Erre ő sandán megjegyezte, hogy ez is az volt. Kérdeztem, hogy ő így tervezte? Erre ő: nem, azt hitte, nézni fogom az órám, hogy mikor indulhatok már haza. A kis édes. Azt hitte, az, hogy most barátokra van szükségem, azt jelenti, ő nem tud hatással lenni rám. Hát a faszt nem. Ez az én nagy bajom.

Reggel zuhany, és az ezredik cigi. Már nem volt melegem. Fáradt voltam. A hasam fájt a sok nevetéstől. A testem kielégülten hevert, és mély, édes álomra vágyott.

Szitált az eső, és én az ő kapucnis pulcsijában sétáltam a jobbján. Mosolygott, még akkor is, amikor panaszkodott. A hévnél csókkal váltunk el. Persze. Odadobtam neki még azért, mielőtt felszálltam volna a vonatra, hogy jó munkát, egy gúnyos mosollyal. Nem bírtam ki, hogy ne tegyem. Hasonló arckifejezéssel köszönte meg. Annyiban maradtunk, hogy beszélünk még. Persze a pulcsija nálam van…