bolondéria

már megint...annyi mindent mondanék... és csak a fáradtság akadályoz meg benne....mert maximalista vagyok, és szart (ide sem) engedek engedek ki a kezem  közül. így aztán gyűjtögetem Nektek és magamnak az üveggolyókat, amiket kiengedhetek, csak úgy finoman kiemelhetek a zsebemből, és elguríthatok a padló minden irányában örvényként, súrlódva, csodálatosan, csillogón, egyedien és megismételhetetlenül, míg magam középen, közöttük guggolok, és csak figyelem, kívülről nézem magam és őket... amikor nem zavar senki, amikor nincs senki, csak magam vagyok, csend van és magány, csend bennem, és körülöttem zene, csak zene, és ezáltal béke van, és visszaemlékezhetek.

ismeritek azt az érzést, amikor minden csak Nektek szól? amikor bármi, bárki, minden... mintha neked üzenne. egy film, egy sor, egy idézet, tekintet, arc, egy dalszöveg s egy dallam, egy pillanat hangulata, az illat, az ősz illata, az elmúlásé...egyszerűen bármi. és minden. Hozzád beszél. Neked üzen. 

én ezt élem át most újra és újra. és újra tanulom a sírást. mint a fájdalom elengedését, mint a  megmagyarázhatatlan és felszabadító, morbid és játékos utat, amihez nem fogható semmi sem, sem az orgazmus, sem az üvöltés, sem a tányértörés, sem a fizikai agresszió... a sírás merészség, a sírás bátorság. sokáig nem ment, mert féltem, ha kiadom magam, - akár a szoba négy falának - összetörök, szétzúzódom, elveszek. erősnek kell lenni. így hát az vagyok, az voltam. talán most tényleg menni fog.

filmek, élmények, ahogy a szél kacéran besurran a metróra, és megcirógatja az arcom...
minden-minden, mintha csak hozzám szólna, nekem beszélne.

annyira szar helyzet ez; majd szétfeszülök a két énemtől; az irányítótól és befogadótól, akit meg kell menteni... miközben úgy vágyom már a szerelmet, a teljes odaadást, a Mélységben fürödni, hinni, bízni, és mindent-mindent megmutatni és odaadni, a mellemet belülről - most már - örökké veri az ütem, nem hagy nyugodni, megőrjít, közben pontosan tudom, hogy nem lennék boldog, csak ideig-óráig, mert pont ebből kéne kibújni, elmenekülni, kiszabadulni. ebből az érzésből, hogy egyedül nem vagyok teljes, és önmagamban megtalálni az egészet, a gömböt, mely minden oldaláról egyforma, csak más színben ragyog, hisz' ez oly sok mindentől függ.... és érzem, hogy a bennem őrjöngő tüzet nem valaki másra, hanem valami másra kellene kiöntenem, kiengednem.

egyszer, régen, kaptam egy blogger díjat a freeblog-on. tovább kellett adni tizenpár embernek. az egyik bloggerinának, akit választottam, nagyon sok blogja volt. témák, színek, formák. fotózott, írt, talán még rajzolt is... megköszönte szépen, és azt mondta; nem fogadja el. megkérdeztem, miért. azt mondta, azért, mert nem büszke erre a szivárványszín, ragyogó világra, mert kényszerből az övé; kényszerből alkot, kényszerből. mert mindez, ha nem kerülhet felszínre, belebolondul. akkor nem értettem. most már értem.

pár napja egy dalszövegíró nyilatkozott a Petőfi rádión.

- miért írsz? - kérdezte tőle a műsorvezető.
- hát, hogy megszabaduljak a gondolatoktól... - mondta.

mennyire kvára igaz.
néha én is azt érzem, megbolondulok ettől.