"Mindig tedd azt, amitől félsz"

néha azon gondolkodom, hogy veszek egy nagy levegőt, és leteszem a cigit. meg hogy elhozom otthonról a festőállványt. (látom, ahogy S szája finoman mosolyra húzódik, és eszébe jut, ahogy azt mondom; egyszer talán még kedvet kapok hozzá. tőle kaptam. soha nem használtam.)

megint működésbe hoztam az egyik legjobb verbális iránytűmet: "mindig tedd azt, amitől félsz". anno még a gimi pszichológusa ezzel engedett utamra. és lám, bevált; a Farkas esetében helyére tette a dolgokat. nem mondom, hogy nem zaklatott fel. nem mondom, h kiugrom a bőrömből nagy boldogságomban. de helyretette azt, amit kellett. nem mondom, hogy azt érzem, maximálisan őszinte volt, de számítottam erre. kaptam egy gumiszöveget. nem baj, ebből indulok ki. mostantól egy paraszt, és kész.

és ez az egész elgondolkodtatott...

letenni a cigit.. igen, félek tőle. de: tudom, hogy jobb lenne. sokkal-sokkal jobb. több levegő, nincs csomó a torkomban... nem 200 lenne a tüdőkapacitásom (szégyen), visszamehetnék úszni, újra érezhetném és élvezhetném a száguldás örömét; a futásét, az ugrálásét... szerencsére most sincs gondom a lépcsőzéssel, és előbb állok meg futás közben  - ha néha ilyesmire vetemedem :D - azért, mert már fájok, mint hogy a tüdőm ne bírná. de úszni vágyom újra... repülni a mély vízben... nagyon-nagyon-nagyon hiányzik. de félek. a kudarc miatt. valljuk be őszintén; függő vagyok. már egy ideje tudom. nem jó érzés; én a szabadság ízét imádom, akkor érzem magam biztonságban, ha szabad vagyok. ez is segíthet. ismerem magam. ha meglesz az elhatározás, meglesz a kitartás is hozzá. mégis, félek, mert a kudarcokat nagyon rosszul viselem. kibaszottul rosszul.

a festőállvánnyal ugyanez a helyzet. izgat. ha arra gondolok, hogy most épp textilt festhetnék Azam Ali -t hallgatva, hihetetlen, leírhatatlan érzés kerít hatalmába. leginkább az örömmámorhoz tudom hasonlítani, de nem, ez több; extázis, és végtelen koncentráció észveszejtő egyvelege. mindig is őrült módon kikapcsolt a rajzolás, de még inkább a festés; a csintalan játék a színekkel és a formákkal... átszellemülni; minden gondolatot, ami a realitáshoz és a való élethez köt, egy szempillantás alatt, valahol, csendben és észrevétlenül elhagyni, és csak létezni, alkotni... saját lényemen, és testemen kívül, valahol, csupán lélekben és lélekkel. 

az írás is ilyen, támogat, segít, hogy mindent elhagyhassak, hogy megörökíthessek, lábnyomokat hagyhassak a homokban, amiket nem tüntethet el semmi és senki, akármilyen vad is. de a festés, a képzőművészet más, nagyon más. erről sosem meséltem Nektek; hogy honnan indultam, hova jutottam, miért lettem call centerben koordinátor, és hogy valaha jelmeztervező akartam lenni... ettől is félek. újrakezdeni. néhányszor próbáltam. a vége mindig az lett, hogy összetéptem a papírt, és szerencsésebb esetekben a ceruza csak a sarokba került, máskor az is ripityára tört... pedig nem vagyok ennyire eszetlenül szenvedélyes típus; soha nem törtem tányért, és életemben kb. háromszor ütöttem meg valakit. és mégis... hihetetlen démonok esznek belülről. iszonytatóan félek a kudarctól. újra. 

múlt hétvégén, egy-két órán az egyetemen arra lettem  figyelmes, hogy rajzolok. fákat, bokrokat, leveleket, indákat, sorra, rendületlenül, geometriai formákként, párhuzamos csíkok sora, levélfonák, virágbibe, csík és csík, vonal... vonal.  érdekes, hogy rajz közben ugyanúgy tudok figyelni, a kezem magától mozdul.  ösztönös. ez most új. jó ideje nem volt ilyen. akkor vettem észre, mit is csinálok, amikor a csoporttársam annyit mondott; mesekönyveket kellene illusztrálnom. keserű könnyek tolultak a torkomba.

hiányzik. én eltemettem, de mindannyiszor feltámadt, és nem hagy nyugodni. tudom, hogy ez egy olyan harc, amit meg kell vívnom. érzem. hosszú évek óta. mindig is éreztem, hogy egyszer kieszi magát belőlem, amikor már elrohasztotta a lelkem egy részét, és már nem marad helye. és akkor újra elindulok ezen az úton. hiányzik. űrt érzek a nagy feketeségben. ez is függőség, talán. de ez nem annyira káros, talán. muszáj lesz kiengednem. lesz, ami lesz.