Felismerés

jöttem ma haza az egyetemről, és az egyik csoporttársammal utaztam.

nem igazán szoktunk beszélgetni, eddig azt éreztem, ő valahogy nem nyitott rám. Amúgy spirituális beállítottságú a csaj, mindig lett volna közös témánk... hullák voltunk, de valahogy mégis elkezdtünk storyzni egymás életéről. kb. fél óra után nekem szegezi a kérdést, hogy mi van a pasikkal. akkor beugrott, hogy egyszer már beszéltünk mi erről...

és akkor elmeséltem. Spike-kal kezdtem, de rájöttem, hogy ahhoz, hogy őt és a kapcsolatunkat, a hozzáállásomat a dolgokhoz érteni lehessen, el kell mesélnem a Farkast. megtettem. elég sokat beszélgettünk erről, meg a megérzésekről. meg hogy én akartam neki írni, amíg kint volt külhonban, csak inkább tiszteletben tartottam, hogy kettesben akar lenni önmagával, és békén hagytam, a másik csaj meg ugye nem...

aztán röhögve mondtam neki, hogy mostanában ilyen a formám; mindig az ilyen helyzeteket fogom ki. és elmeséltem, mi a nagy helyzet a Tetovált Fiúval. nagyokat bólogatott. elmeséltem, hogy akkor, ott, amikor nem mentem le VOLT-ra, volt egy olyan érzésem, hogy írni kéne neki, szólni, hogy nem tudok lemenni, csak aztán elhessegettem a gondolatot, mondván; úgyis jelentéktelen; miért számítana neki, hogy ott vagyok-e, vagy sem...

és a lány, mellettem, a buszon, csak mosolygott, és annyit kérdezett:

 - nem érzel némi párhuzamot a kettő közt? - nem éreztem. - mi az, ami egyezik a két storyban? - járattam az agyam, de nem jöttem rá sehogy sem. zavartan és kérdőn néztem rá.

 - nem léptél. - és mosolygott.

...

gecire igaza van. az utóbbi időben ez a két olyan alkalom volt, amikor nem fogadtam szót a megérzéseimnek, mert irracionálisnak éreztem őket.

azóta ez jár a fejemben.

olyan egyszerű vagyok, mint egy facsipesz... és olyan hülye is.

még ha ez nem is magyaráz meg mindent.