Komplett hülye - avagy a szerelem elméletem

Ma megint volt lehetőségem a szuper Volán Társaság jóvoltából élvezni a 7. mennyországbeli kényelmet, és gondolkodni kicsit, miközben kimeredtem a szürke tájra az ablakon keresztül, annak tovatűnését szemlélve, 5 éves óvodás módjára összegombócolódás közepette. :)

És megszületett a szerelem elméletem.

Tudjátok, az ember igazából komplett hülye, amikor szerelmes. Nem jutnak eszébe értelemszerű és logikus dolgok, és hajlamos azt hinni, hogy ő a legnormálisabb és leggyönyörűbb, legokosabb ember, de legalábbis azt, ha mást nem, hogy legalább annyira rendben van, mint amennyire szokott lenni bármikor máskor. Hát, nem. Ugye.

Ezért aztán, ha szerelmünk tárgyával vagyunk, nem tudjuk a testünk pofátlan, geciskedő jeleit elkendőzni, mégannyira nem megszüntetni, mert nem tudjuk uralni őket. Ilyen a szájrágycsálás, -beszippantás, a lábremegés, de kinél mi, pl. idétlen röhögés, vagy összezuhanás, van, aki szájzárat kap. Rám sokáig ez volt jellemző. (Bár így maradt volna.) 

Aztán, tök hülyeségeket beszélünk, és csak jön, csak jön, megállíthatatlanul, és baszki, észre se veszed. Én pl. a Kibogozhatatlannal gond nélkül közöltem, hogy szerintem a Nagyvárad téri metrómegállót átnevezték, mert rendszeresen járok a 3-as metróval, de ilyen nevű metrómegálló nincsen. Nyilván a faszt nincsen. Hogy miért nem mondtam azt, hogy nem emléxem? Vagy miért nem maradtam csendben, esetleg kaptam köhögőgörcsöt???? fasz tudja. Ha vele voltam, képtelen voltam gondolkodni, és egyébként úgyamúgy, mindig úgy éreztem magam, mintha az angol szóbeli érettségimen lennék; nem jutottak ugyanis eszembe olyan szavak, mint family, milk, avagy kitchen, ezen a nemes és felejthetetlen alkalmon... Na, vele is ez volt. Minden egy szempillantás alatt, hopp, kirepült a fejemből, az ÉN fejemből, akit mindenki értelmes és intelligens, maximalista, precíz és pontos (azért ez mondjuk erős...) embernek tart. És olyan dolgokról nem tudtam véleményt alkotni, amelyek minőségi szintjükben a rózsaszín elefántok szaporodásával egyeztek meg. Ha néha mégis, akkor nem tudtam azt normálisan kifejezni...szörnyű volt. Neki nyilván ez volt a különleges képessége. Hogy így hat a lányokra. (Igazából kussolnom kéne, mert az enyém a szexuális kisugárzásom, meg a "bennem megbízhatsz" légkör, szóval azért hasznosságban, hasznosíthatóságában erősen űberelem őt. Bár tegyük hozzá, hogy az én szomszédom nem főz olyan jó kv-t sztem, mint az övé. De ez már filozófiai körkérdés, hogy ez valóban az ő különös képességének számít-e.)

Aztán ott volt a Farkas, mellette nem bírtam ki, hogy ne repkedjenek ki az érzéseim a számon - pont úgy, ahogy kilövelltek hatvanezer km/h sebességgel a szívemből - az agyam persze közben sikítozott hétszázezer decibellel, de azzal senki nem foglalkozott, mert a szívem és én kooperációban lebénítottuk, így kívülről nem lehetett hallani a rekedtesen vernyákoló hangocskáját. (Na, ezért is kár.) Szóval szinte mindent kimondtam, és emléxem, amíg ő pakolt, csak ültem a fal mellett, felhúzott lábakkal a tarka kis szoknyámban, a szétégetett, kopott és kócos vörös hajammal, a vad augusztusi napfényben, és annyira le voltam sokkolódva, hogy megszólalni nem bírtam, csak nagy ritkán. Az is remek lehetett külső szemlélőként.

Na és ahogy ma ezen morfondíroztam, rájöttem, hogy a viszonzott szerelem, ..sszátok meg, tényleg óriási csoda, hát hogy a fenébe ne lenne az? Adott egy komplett hülye csaj/pasi, aki úgy viselkedik szíve szottya jelenlétében, mint akinek nincs ki mind a négy kereke ('egyáltalán, van annak négy kereke..????' - értitek...) és akkor a másiknak ő kelljen, a kefélésen túl.. Pláne, hogy a másik azt nem tudhatja, hogy milyen az illető, ha nincs vele, vagyis hogy képes arra, hogy normális legyen, mert az ugye, erős paradoxon volna. Na. Tehát ez igenis csoda, ha így szóba állnak veled, nemhogy megszeretnek, hovatovább megyek; beléd  - BELÉD - szeretnek. 

Innen nézve semmi csodálatos nincs abban, hogy a csoda nem történt meg, - haha - és egyik sem engem választott. Nem vagyok én olyan tündérbogár kinézetű, hogy zombiként is kelljek, amikor annyi hal van még a tóban, mint ahány hópehely alászáll évente Oroszországban. (Na jó, annyi talán nincs.) Szóval elkönyveltem, hogy most már tuti minden rendben van, és - noha e szerint az elmélet szerint annyi esélyem van viszonzott szerelembe esni még egyszer, mint jégkorcsolya világbajnoknak lenni - tényleg lezárhatom a nyamnyogást ezeken a szarságokon. Nem mintha napi téma lenne, de ez a könyv eszembe juttat egy csomó mindent, és nem tudtam nem levezetni ezt a gondolatmenetet magamnak, - így aztán nektek is.

PS: Azt azért hozzátenném végső és mellékági következtetésként, hogy az élet valóban nem igazságos, csak szeretjük azt hinni, hogy az, de gyerekek, ezt ki mondta?!?... (és miért hittük el neki...)

Meg, hogy, ha Isten valóban egy gondolkodó, létező lény, amiben amúgy nem hiszek - bár néha szoktam Vele beszélgetni, tudjátok, csak a biztonság kedvéért - akkor igen keményen fekete a humora. Az ember az állatvilág, meg a táplálkozási lánc csúcsa. Perszeeeeeeeeeeeeeee... Azt köszi.

S most jöjjenek az idézetmorzsák, mai kuncogásom tárgyai. :)

"Az alsó ajkam újfent remegni kezdett, mire kénytelen voltam beleharapni, hogy nyugton maradjon. Buta száj! (...) Méltóságteljes arcot vágtam. (Már amennyire az alsó ajkamba mélyedő metszőfogakkal ez lehetséges volt - valószínűleg úgy néztem ki, mint egy hód. Egy méltóságteljes hód.), és nem vettem tudomást a kezéről."

"- Hát itt vagy! - suttogta Lucas, aki szintén zseblámpával felszerelkezve várt rám a másik oldalon. - Egy másodpercig azt hittem, talán egy házi kísértet jön, pontosan éjfélkor.

  - Peter Rabbit pizsamában? 

  - Ittam egy keveset, és azért gondoltam..."

Csak, hogy érezzétek a feelinget:

Ezt meg mintha én írtam volna... :)

"Nem mondhatnám, hogy kifejezetten rendetlen voltam, a holmijaim különös módon mégis hajlottak arra, hogy az egész padlót beterítsék. Hosszú idő után először ismét láthatóvá vált a szőnyeg, és be is volt ágyazva." 

No szép szombatot mindenkinek :))))