féltékenység.
hol a szíved... fáj.
arc, mosoly, illat, ugyanaz a story...
hihetetlen...
s csak álltam ott, s néztem bután, hogy WHAT THE FUUUUUUUUUCK? :-O
Összefutottunk S-sel. Mutatott egy tüneményes, új helyet, alternatív, de igényes, csillárok lógnak a plafonról, de mégsem puccos, ellenben van egy különleges hangulata. Jól nézett ki, mint mindig (már S), a kisugárzása is helyben volt, az illata megbabonázott, szokás szerint, farmer, bakancs, ing... hozzá ez úgy passzol, mintha így született volna.... Beszélgettünk. Úgy vagy 6 órát, az idő, mint rég is, repült. Mindenről. Munkáról. Családról. Barátokról. Költözésről, unokaöcsről, bulikról... Sexről. Lányokról-fiúkról.
Vodka-narancsok, Gin-tonicok, és a tekintetek... Vad és édes tekintetek. Valaki más, de mégis ugyanaz. Ugyanaz, de mégis valaki más.
Én kérdeztem rá. Hogy mi van, hogy ki van, ha van. Nem, úgy nincs, most nem is kell. Nocsak. Ez rá nem jellemző. Volt, hogy kellett volna, de most jó így. Hogy? Hát így, hogy van Anastasia (nevezzük így), aki szép, aki jó, aki nem akar komolyat, akivel jókat lehet beszélgetni, el lehet járni vele jobbra-balra, de nem szól bele az életébe, nem mondja meg, mit tegyen, vagy ne, akivel szépek az éjszakák, de nem marasztalóak a másnapok.
Nagyon sok minden futott át az agyamon, míg mesélt. Hogy vajon kívülről mi is így tűnünk Spike-kal? Ilyen racionálisnak, ilyen funkcionálisnak? Nyilván az adott pillanatban az adott dolog nem az, amikor benne vagy, de valahogy furcsa volt. Furcsa volt, mert pepitában a tükörképem volt. Főleg, mert Spike nekem olyan sokat jelent. Többet ennél. És ez jó. Bonyolult. De jó.
Gondolkodtam azon is, hogy vajon én csináltam e ezt vele. Én tehetek e róla. De ezt gyorsan elhessegettem, felnőttek vagyunk. Ő is, én is.
S ahogy hallgattam, és mesélt, csak mesélt, és jó volt hallgatni, mert új volt a régi emberben, s régi az újban, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami fáj. Úgy a szívem körül. Így utólag a Kegyetlen játékok vége ugrik be erről... valami olyasmi érzés volt - a felismerést tekintve. Basszus, így fáj ez? Így??? De miért? Mi ez? Nem, nem szeretem már, úgy, régóta nem, - azt hagyjuk, hogy tudnám e, túl sok kérdést vet fel, és rengeteg felelősséggel jár erre csak gondolni is... - emberileg imádom, ez nem fog változni, és örülök az örömének, a kiegyensúlyozottságának, mert az, a békéjének, annak az édes mosolynak az arcán. Akkor mi ez?
féltékenység.
hol a szíved... fáj.
arc, mosoly, illat, ugyanaz a story... mint én Spike-kal.
hihetetlen...
s csak álltam ott, s néztem bután, hogy WHAT THE FUUUUUUUUUCK? :-O
Mert akkor ráeszméltem. Hogy ezt hívják úgy. Hogy féltékenység. Soha nem volt dolgom vele. Nem azért, mert nem volt rá okom, mert olyan kva jól nézek ki, vagy annyi önbizalmam van, hogy rólam minden lepereg. Azért, mert ilyen vagyok, és kész, egyszerűen fogom fel a dolgokat. Ha kellek, vagyok, ha nem, nem vagyok, s azzal csak rontanék bármin - akármin - mindenen, ha felesleges köröket futnék, vagy futtatnék a párommal. Annyi mindent ront ez el, az én életemben is volt rá példa, ó, de még hogy és hányszor. Nálam ez az érzés mindig csak egy fogalom volt. Mint a síelés, vagy tudom is én. Soha nem vágytam rá, soha nem érdekelt.
És akkor egyszer csak, ahogy szívtam a hóesésben a cigimet, egyre nagyobbakat és egyre gyorsabban szippantva, le a tüdőbe, és vissza, le és vissza...és a nagy, ragyogó hópelyhek hullottak, csak hullottak ébenfekete hajába, s neki ez is oly piszkosul jól áll....
Bassza meg, ez AZ. Úgy ízlelgettem, mint egy új bort, egy ismeretlen eredetű gyümölcsöt, és nem a fájdalomra koncentráltam, hanem az érzésre, az okát kerestem, a magyarázatot, a körülményeket, amik ezt kihozták belőlem. De nem voltak.
A zöld szemű szörny csak a szívem környékén mart, de ott istentelenül. Fogai nem is haraptak, hanem téptek, s sósavat égettek ritmustalan, pergő szívdobogásomba. Ismerek sok fájdalmat. A viszonzatlan szerelemét. A másik elvesztését. Ismerem az érzést, amikor ezer apró szilánkra pattan szét a szív, s csak a világ kegyetlen működési mechanizmusa tartja mégis egyben. Oly sok minden miatt szűköltem már a sarokban. De ez új volt, és kíméletlen.
Nem tartott sokáig. Pár óra volt az egész. De lebénított, a piros lámpa ott égett szüntelenül szemhéjaim húsában, mikor lehunytam őket, minden egyes alkalommal. Nem is volt aznap semmi S-sel. Mikor eljött a pillanat, amit mindketten éreztünk, csak néztünk egymásra, én félszegen mosolyogtam, és nem tettünk semmit.
A taxiban megfogta a kezem, illetve én az övét, elkapta onnan, de vissza is, azonnal, kellemes és indokolt beszélgetésbe burkoltuk, becsomagoltuk, hogy ne kelljen beszélni a miértekről.
Érdekes. Érdekes volt, az érzés, a beszélgetés, az élmény, s a tapasztalat, s ez a fura szájíz is, ami itt maradt, azóta is, belőle, belőlünk, bennem.
Mert akkor ráeszméltem. Hogy ezt hívják úgy. Hogy féltékenység. Soha nem volt dolgom vele. Nem azért, mert nem volt rá okom, mert olyan kva jól nézek ki, vagy annyi önbizalmam van, hogy rólam minden lepereg. Azért, mert ilyen vagyok, és kész, egyszerűen fogom fel a dolgokat. Ha kellek, vagyok, ha nem, nem vagyok, s azzal csak rontanék bármin - akármin - mindenen, ha felesleges köröket futnék, vagy futtatnék a párommal. Annyi mindent ront ez el, az én életemben is volt rá példa, ó, de még hogy és hányszor. Nálam ez az érzés mindig csak egy fogalom volt. Mint a síelés, vagy tudom is én. Soha nem vágytam rá, soha nem érdekelt.
És akkor egyszer csak, ahogy szívtam a hóesésben a cigimet, egyre nagyobbakat és egyre gyorsabban szippantva, le a tüdőbe, és vissza, le és vissza...és a nagy, ragyogó hópelyhek hullottak, csak hullottak ébenfekete hajába, s neki ez is oly piszkosul jól áll....
Bassza meg, ez AZ. Úgy ízlelgettem, mint egy új bort, egy ismeretlen eredetű gyümölcsöt, és nem a fájdalomra koncentráltam, hanem az érzésre, az okát kerestem, a magyarázatot, a körülményeket, amik ezt kihozták belőlem. De nem voltak.
A zöld szemű szörny csak a szívem környékén mart, de ott istentelenül. Fogai nem is haraptak, hanem téptek, s sósavat égettek ritmustalan, pergő szívdobogásomba. Ismerek sok fájdalmat. A viszonzatlan szerelemét. A másik elvesztését. Ismerem az érzést, amikor ezer apró szilánkra pattan szét a szív, s csak a világ kegyetlen működési mechanizmusa tartja mégis egyben. Oly sok minden miatt szűköltem már a sarokban. De ez új volt, és kíméletlen.
Nem tartott sokáig. Pár óra volt az egész. De lebénított, a piros lámpa ott égett szüntelenül szemhéjaim húsában, mikor lehunytam őket, minden egyes alkalommal. Nem is volt aznap semmi S-sel. Mikor eljött a pillanat, amit mindketten éreztünk, csak néztünk egymásra, én félszegen mosolyogtam, és nem tettünk semmit.
A taxiban megfogta a kezem, illetve én az övét, elkapta onnan, de vissza is, azonnal, kellemes és indokolt beszélgetésbe burkoltuk, becsomagoltuk, hogy ne kelljen beszélni a miértekről.
Érdekes. Érdekes volt, az érzés, a beszélgetés, az élmény, s a tapasztalat, s ez a fura szájíz is, ami itt maradt, azóta is, belőle, belőlünk, bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése