A semmi ágán.

A Mágus, ahogy jött, úgy ment; a Semmiből, a Semmibe.

Nem tudok okokat, csak sejtek, és a végletek közti millió lehetőség száma letaglózó.

Dühös vagyok, de mérges nem, kiborultam, majd a legrosszabbkor jönnek a visszatoloncolhatatlan könnyek is, majd az apróságoknál, a leheletvékony tüneményeknél;

majd az állatkertben, 

a Sturbucksban,

a zöldésgesnél, ha szembejönnek a mosolygós mandarinok,

a spar-ban, ha meglátom a kacagóan színes kis csokibigyós dobozt, azt, amelyiknek kék az alapja, és sose jut eszembe a neve, olyan, mint az m and ms, de nem az, és úgy szereted.

A könyvesboltban,

ha Doctor Who-t nézek (na, az egyre nagyobb átok),

és a Fehér Holló teaház környékén, ha arra járok, 

és még ki tudja hol, mikor és hogyan.

Remélem, úgy, mint ma, hogy két órán keresztül tudtam volna bőgni, és nem azért nem hagytam, hogy folyjanak a könnyeim, mert meglátják a kollégáim, akikkel egymás szájában ülünk, hanem mert közben ügyfelezni kellett, és a telefonba is behallatszik, ugye.

A szívek. 

A szíveink.

A Tied,

az enyém,

meg a doktoré, 

aki ki is? 

Nem lényeg.

Van, ami nem változik, és a szívek nem változnak.

Visszafordíthatatlan döntést hoztál,

de Te Te vagy, az is maradsz, és ... nem tudom megfogalmazni ezt, már megint.

Vigyázz a szívedre.

Meg magadra.