Ösztön, állat.

Mr. Black visszatáncolt. Hogy örökre, vagy csak egy időre, nem tudni.

Az a baj ezekkel a levegőben maradt szenvedély-foszlányokkal, hogy éltetik magukat, mint az el nem szeretett szerelmek, és érződnek minden pillanatban, minden olyan zene taktusaiban, ami ahhoz a valakihez köt, azokon a helyeken, ahol együtt jártatok, beivódnak a falakba, és nem hagyják Neked, hogy felejts. Aztán újra meglátod őt, s mintha minden csak tegnap történt volna. A lelkedben-testedben nyitva hagyott kapu, melynek zárja sose volt, melynek kilincse se nagyon akad, amely csak lengedezik a szélben, néha oda-odabaszódva az ajtófélfához, nos, az a rohadt ajtó újra kicsapódik, és Ti elvesztek.

De talán jobb így, annyi aggodalom volt bennem, annyi kétség, ezt az egészet illetően. 

Tegnap egy volt kollega, akinek mindig is tetszettem, és ő is nekem, letámadt, én meg hagytam magam. Mint egy ribanc, miért ne alapon, tudja, mit várjon, és mit ne, s ez utóbbi fontosabb és lényegesebb. Azt érzem, nem kéne, belemenni, ebbe, egy alkalomra se, de az, hogy miért érzem ezt, jobban ijeszt, mint a lehetőség hogy az együttlét csak középszerű lesz, mert az állat odabent már ordít, hogy köszöni szépen, ő enni kér. Azért érzem ezt, mert nem rá vágyom. 

Ma a Nemistudomhogyvagyunk fiú megint bevárt, hogy velem szünetelhessen, napi egy cigi, ennyink van, ennyit adok, nulla kezdeményezéssel, és mindent megteszek, hogy húzzam az időt, hogy minél később jöjjön a "nem iszunk meg valamikor valamit?" kérdés, mert kva nehezen fogok tudni nemet mondani rá. De tudom, hogy kell. (Ezért is fogom bevállalni vsz. a kollegával ezt a pár pásztorórát. Ki kell tisztítsam az agyam, így meg ezt nem lehet.) Így is biztos hogy írni fogok neki holnap, mert születésnapja lesz, és előre haraxom magamra érte...

Ma úgy búcsúzott el, hogy "Légy rossz kislány".

Köszi bazd meg, Beléd is...