Érzem.

Zene hozzá.

Lüktet bennem.

Dübörög, viháncol, táncol, ordít, dühöng, sikít, kacag, röhög, sír, vinnyog.

Hogy engedjem ki. Hogy megint születőben van.

Olyan ez, mint a Csokoládéban Vianne, és a Szél, ami Őt hajtja. 

Mikor felébred, űz, és nem hagy egy helyben békére lelni.

Ma a melóhelyen, megkérdezte az a fiú, akivel úgy vagyunk, hogy nemistudomhogy, a másikat, hogy ő mit tenne, egy munkahelyi helyzet, apróság kapcsán. A válasz az volt, hogy dugna egy jót. Erre ő, ízlésesen és poénosan, a maga édes stílusában, azzal az udavriasdemégisizgatóanbevállalós-sal, azt regálta, hogy ő is.

Nem szokás odabent ezt így. Káromkodni, azt igen. De ezt így nem. Pláne a megkérdezett fiú szájából nem megszokott. Persze kuncogtam rajta.

Ezzel a fiúval elég nehezen vagyok.

Érezzük egymást. Tudom, hogy tetszem, és szerintem tudja - ha nem vagyok elég ügyes - hogy ő is nekem. Ez önmagában... tudom. 

De Ő az, akivel érzem azt, amit nem akarok érezni, és főleg nem most. A most alatt  és a most-hoz úgy az elkövetkezendő fél-, egy évet értsük még hozzá, ha lehet.

Ma is, mint oly soxor, megpróbált szóba elegyedni velem. Én meg, mint oly soxor, most is diplomatikusan, élcelődősen, félinformációkat csepegtetve, de szűkszavúan és távolságtartóan reagáltam. 

Ma hazafele annyi mindenen meditáltam. Nem is, talán reggel kezdődött.

Hogy én miért is bánok úgy a pasikkal, ahogy. Miért is vannak azok az igényeim, és szabályaim, amik. Ami S-el történt, mély törést okozott, és valahogy helyre kéne billenteni. Ha nekem ő nem volt elég jó, senki sem lesz az. A tökéletességet tartottam a karjaim közt, és a tökéletesség engem magában, a maga tökéletlenül csodálatos lényével, és küzdeni akarásával, és nekem kevés volt. De annál több meg aligha van ezen a világon. 

Olyan ez, mint a rosszul összeforrt, törött csontok; minél tovább hagyod, annál nehezebb lesz helyrehozni. Újra el kell törni, sínbe tenni, újra hagyni összeforrni, meggyógyulni, jól. A legtöbb ember inkább leéli az életét azzal a sajgó, problémákat okozó, ésatöbbi csonttal, de nem engedi újra eltörni. Na, hát ezért nem kezdtem még én se ezzel semmit. 

És ott van Apám. Ahogy Anyámat bántotta. Hogy szándékosan, vagy nem, részletkérdés, és az információ nem is áll rendelkezésre. Azt hiszem, ennyi év távlatából nem is ez számít. Ő idővel megpróbálta "újra eltörni", a maga szempontjából. Új életet kezdeni, egy másik nővel. Anyám nem hagyta, és már kipottyant 2 gyerek is, Apám tehát maradt. Akármennyire is erős ember vagyok, biztos, hogy jobban meghatározza az életemet és a személyiségemet mindez, mint szeretném, vagy hiszem, vagy hajlandó vagyok belátni. Nem véletlenül ódzkodom a Sorskönyvtől, amiről előre tudom, hogy mennyi "ezdemennyireigaz" ahaérzést rejt még számomra - magamról.

A függetlenség.

Érzelmileg, anyagilag.

Az érzelmi kötelességek elkerülése, párkapcsolatban.

A kötődést nem kerülöm, de mindig próbálok a legrosszabbra készülni. 

A ragaszkodástól félek, mint a tűztől, taszít is, ha pasiról van szó, főleg, ha nem barátról.

Szájbabaszott védekezési mechanizmusok. 

Tartozni valakihez, kivéve baráthoz... Isten ments'.

És mellette időnként, vágyom rá, cseszettül, persze, sőt, az én fejemben gyerekkorom óta nem a tübdérkirálylányos, esküvői ruhás képek élnek, mint vágyálmok. Hanem egy egyszerű, tartalmas, kiegyensúlyozott élet, sok nevetéssel, hihetetlen mély és egyértelmű összetartozással, egy átlagos méretű, szellősen és svédesen-otthonosan berendezett, világos lakásban, gyerekekkel. Igen, gyerekekkel. Ezt az álmot szeretem elengedni, nem foglalkozni vele, nem babusgatni magamban, sőt; mostohán bánok vele. Mert fáj rá gondolni. Annyira távolinak és elérhetetlennek tűnik, mert már ismerem a magam kis folyamatait. Lánykoromban, amikor még kis béka voltam, szürke nyúl, páfrány a sarokban a németórán, csak arra vágytam, hogy életem folyamán legalább egy embert kapjak majd, akit szerethetek. Amikor megkaptam az elsőt, így is bántam vele. Közben a bábból lepke lett, az a kapcsolat volt életem második nagy törése apám után, és az is csak részben forrt össze jól. A lepkéből pillangó lett, úgyahogy, de nekem bőven túl nagy lépés, a projekt túl jól sikerült, a tervezettekhez képest. 

Kezdem érteni, mit értettek szakítás után a párjaim - akikkel több évet töltöttem el szerelemben - az alatt, hogy megközelíthetetlen voltam. Ezt értették alatta. 

Aztán délután, a hazabékávézás alatt megszületett és önálló útjára indult a fejemben egy kép.

A nemistudom hogy vagyunk fiúval nyáron, rekkenő hőségben, éjjel, a Balaton parton, a legalább fél-, egy évvel későbbi jövőben - cseppet sem csöpögős, nem kell mondani... - egy mély beszélgetést folytatunk. Én elmondom neki, hogy az én életemben hogy is van ez a pasikkal. Hogy milyen halmazok vannak. Hogy van a 'jóbarát, vagy az lehetne' halmaz; van a 'kefélnék vele, mert megőrülök a kisugárzásától' halmaz; és van a 'bele tudnék szeretni, bolondulásig' halmaz. (A negyedik a maradék értelemszerűen, de ez nem releváns - a szerk.) És hogy van, hogy néha, nagyon néha a három metszetében ücsörög valaki. Érzem én azt, általában, még beszélni se kell hozzá nagyon, és egymásra nézni se feltétlenül soxor, ha valaki ott lakik. Na, Ő ott van. És én ezt most, jelen állapotomban tudom. A fejemben, a beszélgetéskor elmondom, hogy Ő mióta is van ott. És hogy azért nem nyitottam, azért zárkóztam el, de azért nem teljesen, mert ő  mind végig ott volt. De én tudtam, hogy annyi mindent kell még magamban rendbe tenni, hogy ezt ne basszam el. A félelmeimmel, a vágyaimmal, az ösztöneimmel, a szexuálisakkal, meg azokkal, amikor jön a szél, és űz, újabb érzések és emberek felé, újra, el tőle, mert őt már ismerem, mert ő már nem biztonságos, mert ő már fájdalmat okozhat, és megalkuvást követelhet tőlem, magammal szemben, és vele, és a világgal, jóban-rosszban. Elmondom neki, hogy eljutottam erre a pontra, hogy most már mehet, hogy most már kész vagyok. 

Aztán elképzeltem, mi történik ezután. 

Nos, mások, mint Bridget Jones, arról álmodnak, hogy megkérik a kezüket és minden rózsaszínűen heppiend lesz.

Az én kezemet már megkérték páran, és talán többen is tették volna, ha nem ismernek annyira jól.

Az én álmom az, hogy egyszer lehet egy ilyen beszélgetésem egy ilyen fiúval, egy csendes, békés, eseménytelen, szél-se-rebben éjszakán. Az én álmom ennyire egyszerű. Én ezt érzem a legtávolibbnak. Hogy egyszer ringlispílmentes lesz a lelkem és megnyugszik, és oda tudom adni egyetlen embernek, az se baj, ha közel sem tökéletes.

Szégyellnivalóan buta álom, tudom.

Olyan svédesen egyszerű, Alice-esen letisztult, és falusiasan pórias.

Mindig a legegyszerűbb dolgok a legnehezebbek nekem. 

Ma, mielőtt elindultam odabentről, elköszöntem ettől a nemistudom, hogy vagyunk fiútól, külön. Nem igazán tudta hova tenni.

Mire hazaértem, persze a történet ott tartott a fejemben, ahol egy olyan lány fejében kell tartania, mint én, tavasz közeledtével, a lepkeháború előszelében vergődve, és a végén nekiálltam mosogatni és tűzhelyet súrolni, hogy lecsillapítsam ezeket a néha annyira utálatos vágyakat és mindent elsöprő erejű képeket. Ezek miatt megyek bele mindig a kétes viszonyaimba és (néha) kapcsolatokba (részben ezért). 

Képtelen vagyok várni. 

Kivárni. 

Megvárni. 

A higgadtságot. 

A megfelelő embert.

Magamat.

Édes Istenem, sírok.
Annyi idő után megint, napról napra sírok.
Kinyitották a csapot, és ömlik Minden.
Érzem, hogy megint mélyre merülök, és megint jobb lesz utána, sokkal jobb.

(PS: akinek a zene bejött: hihetetlen, de létezik 4 h-s verzióban. nem csak én tudok rácsavarodni dolgokra...)