Kinek van a joga a ... mihez is?!?

írok róla - bár necces téma - , mert - sajnos - megint aktuálissá vált az életemben.

egyszerűen nem fér a fejembe, hogy vehetik az emberek a bátorságot, hogy szarhatják le a "tisztelet" és a "szeretet" fogalmát - mert hogy ők ezeket elvileg amúgy művelik -, hogy vehetik semmibe, és hogy burkolhatják a "kötelesség" (???) és "norma" kifejezésekbe saját önnön félelmeiket, illetve a negatív tapasztalataik kapcsán bennük megszülető vágyaikat, védekezési mechanizmusaikat.

na de ne szaladjunk ennyire előre.

mindenek előtt tisztázzuk, hogy hihetetlen nagy becsben tartom a Nőket, és  - noha nem érzem magam igazán közülük valónak - tudom, hogy magam is az volnék. tisztelem és csodálom őket, minden klasszikus tulajdonságukkal együtt; a szépségüket, a bájukat, a szeretni tudásukat, a gondoskodásukat, a lényüket. hogy úgy tudnak - annyira tudnak - édesek és megismételhetetlenek lenni, hogy  még azt is megbocsájtod, ha piszlicsáré dolgokon hisztiznek, nyavalyognak, és racionálisan fel nem fogható dolgokat éreznek vagy követelnek néha. 

tegyük fel, hogy van egy fiú és egy lány. barátok. már "csak" barátok, volt ott több is, viszony, vagy szerelem. de megküzdötték, amit meg kellett, és véres verítékkel, egymáshoz, és a helyzethez való hihetetlen alkalmazkodással nagyon mély, baráti viszony maradt köztük. egyiknek, vagy mindkettőnek volt(ak) azóta párkapcsolata(i) is. túl vannak szinte mindenen, amin lehet; egymás támaszai, szinte félemberek egymás nélkül, és nem csak olyan problémákat oldottak meg együtt, minthogy milyen színű legyen a fal a nappaliban, vagy hogy hogy kell tökéletes tükörtojást süti, illetve, hogy hogyan szakítson az ember a párjával úgy, hogy az a lehető legkevesebb sebet okozza. (most mondom, mert ebben expert vagyok, hogy btw ilyen lehetőség nincs, de ez itt off topic, ugye.) embert faragtak egymásból, egy életre szóló hitet és önbizalmat adtak egymásnak, jóban-rosszban, tényleg mindig egymás mellett. 

és akkor jön egy lány. egy lány, aki ezt nem tudja megérteni, mert neki nem volt ilyen sosem, vagy a saját bőröndjébe pakolt, eddig megélt gondok és kudarcok miatt nem tud bízni, így féltékenységet szül benne a helyzet. ezzel eddig nincs is gond, én se vagyok tökéletes, én is tanulok nap, mint nap, helyzeteket kezelni, és köszönöm, nekem is megvan a magam baja a világ szaros dolgaival.

a probléma ott kezdődik, hogy ezek a lányok, nők nem önmagukat próbálják ebbe a megküzdött, így megérdemelt csodavilágba beleilleszteni, hanem a harmadik felet akarják - hol okosabban, hol kevésbé...  - rövid úton eltávolítani.

na és akkor. 

   

hogy szerethetek valakit úgy, hogy elveszek tőle valamit, ami számára fontos és értékes?

hogy tisztelhetek valakit úgy, hogy leszarom az igényeit és a véleményét?

hogy állíthatom magamról, hogy én jó ember vagyok, miközben szándékosan és előre megfontoltan sebet ejtek a másik lelkében? 

mindezt arra hivatkozva, hogy mit szokás, meg mi normális - ez a kedvencem, mindig is az volt, de mostanában pláne :D - , meg mit illik, ésatöbbi. és nekem ezen a ponton durran el az agyam, de istenesen, és mondom azt finoman szólva, hogy áááááááááácsi, kislány. 

kevésbé finomabban meg ez úgy szól, hogy a kinek a jó édes kva a***a tanította ezt neked, és mégis, ki a fasznak képzeled Te magad. már bocs.

a szabályokat egy párkapcsolatokban mi hozzuk.

a XXI. században élünk. 

én, ha új ember jön az életem eme szegletébe, azzal indítok, hogy hello, a barátaim 90%-a kb. pasi, és ez nem fog változni, két lány barátom van jelen állapotomban. btw a srác, aki lánynak tűnik itt a jobbomon - még - , az exem, és szintén bizalmason, és ez sem fog változni. ja, és biszex vagyok. akinek ez nem ízlik, nem kell megenni, viszontlátásra, az ajtó arra van. aki ismer, az tudja, hogy ha szeretek, akkor nagyon, féltékenységre sose adtam okot, és soha nem is szolgáltam rá.

amikor a helyzet a fentiektől nehézzé vált, akkor sem írtam ki senkit az életemből.

kérdem én, mióta feleltethető meg a normális kifejezés tartalmi leírásának az, hogy valamit eltávolítok, csak mert nekem kényelmetlen, a MÁSIK életéből??? 

nem fogom fel, nem értem.

az már csak hab a tortán, amikor az illető elkezd az én életemben is vájkálni, és olyan megjegyzésekkel és kérdésekkel kezdi ki a párját, amik igazából arra irányulnak, hogy én ki vagyok, én hogy működöm, és én mit képzelek magamról, én milyen ember vagyok, mindezt úgy, hogy AZT SE TUDJA, KI VAGYOK. 

hát köszönöm. 

tudjátok, mit? idestova, azt hiszem, két éve próbálok ezzel a jelenséggel megküzdeni, de nem tudok, és szerintem ennél tovább nem is próbálkozom. elegem is lett, és egyértelművé vált, hogy ezekből a játszmákból én kerülök ki vesztesen; vagy a barátnő tér észhez - hahahahaha, NO -, vagy én lépek hátra finoman kettőt, de legalábbis nem megyek neki a csajnak, hogy szedje össze magát, és legyen már ember. annak, aki kettőnk közt áll, igazából nem nagyon van mozgástere, mert egyikünket sem szeretné elveszíteni. 

és hát az a szomorú helyzet, hogy van az a csúnya-csúnya, de nagyon igaz mondás, hogy az erősebb kutya ******. 

tenni ellene nem tudok.

de igenis abnormálisnak és felháborítónak tartom.

és ezennel jelzem, hogy az ilyen és hasonló helyzetek miatt tudom én büszkén kiejteni a számon azt a mondatot, hogy "én nem vagyok normális, és soha nem is leszek az."

UI: azt már el se merem kezdeni fejtegetni, hogy az illető hölgyek hogy gondolják, hogy tőlem, aki a büdös életemben nem ártottam nekik, elvesznek valamit, amire addig vigyáztam, amit addig szerettem, ami a részem, etcetera, mert erre úgyis az a válasz, hogy mivel nem ismernek engem, hol nem szarják le, hisz' én az arctalan 40 kilós szexdög vagyok, a homlokomon az "enemy" felirattal. erre igazából megint annyi a válaszom, hogy köszönöm, maradok az abnormális 40 kilós szexdög ribi, csak össze ne zárjanak velük a négy fal közé, és akkor béke lesz.