oké.

hiába, igaz, hogy idővel edződünk. 

nem az idő múlása tehet róla, hanem a megélt idő. (a legújabb kutatások szerint az az idő, amit tevékenyen töltesz, gyorsabban telik, mint az, amit nem. én nem bánom.)

egyre gyorsabban visszalendülök az eredeti kiindulási pontba, a belső, nem épp tökéletes, de a saját egyensúlyi pontomra. mint egy apró kis vörös hajú keljfeljancsi. 

az én életmódomnak ez a hátránya.

hogy egyre gyakrabban kell kibillenni mostanában.

de az a nagy büdös helyzet, hogy egyre jobban értem és érzem, vallom; mi magunk vagyunk az egyetlen élőlény a földön, akire mindig számíthatunk. nekünk kell tudnunk, kik vagyunk, hogyan működünk, mi a fontos nekünk, miben hiszünk. és ha ez megvan, ha tudjuk, hogy mindig képesek leszünk fenntartani önmagunkat, mindig tudunk békét teremteni valahogy magunkban, ha szükséges; képesek vagyunk örömet okozni magunknak (úgy is :P ), ha értjük, hogy önmagunk számára mindennek eredője az ego, az én, az, hogy az rendben legyen, és meg tudjon küzdeni, amivel kell, egyedül is, ha kell; akkor oké, az egész. 

akkor oké a világ,

oké a csalódás, vagy legalábbis azzá tehető,

oké a fájdalom,

az érzés,

a szeretet is,

és oly sok minden más. 

persze ettől vagy erős is, 

és ettől nő idővel kéreg a szíved köré, úgyhogy vigyáznod kell;

időről-időre hagyni kell, hogy valaki teljesen megborítson, megpörgesse a világod, kihúzza a lábad alól a talajt, és Te újra építkezni kezdhess; Rajtad áll, hogy a régi alkotóelemekből választasz-e, de az biztos, hogy lesznek újak is, és ez jó, ez kell. ez oké.

örülök, mert azt érzem, az elmúlt évek érdekes - nem fehér vagy fekete; néha megfelelő, de mégsem jó; máskor nem az ideális, korántsem, mégis jó... - döntései után megint az van, hogy kicsit tudom kívülről lárni magam, képes vagyok önmagamba kapaszkodni, és egyre kisebbeket esni, közben egyre finomabban és óvatosabban keresni azt, akinek hagyni kell.