Özönvíz

hallgassatok Bonobo-t, mert az jó.

bár, ha olyanok vagytok, mint én, akkor nem biztos. bennem olyan átjárókat nyitogat, amikre nem-igen tudok felkészülni. meglepetések, csak nem mindig édesek. de én szeretem ezt. csatni-hatás. olvasni próbálok, de a zene nem hagyja. elterel. 

ahogy ott ültünk abban a kis kávézóban (pub-ban...?) az Astoria környékén. velünk szemben a kirakatüveg; ha nem lettünk volna távolabb, azt éreztem volna, engem tettek ki mutogatni. az este folyamán többször is volt ilyen érzésem. zavart az a kirakat-szerű megoldás, a sok fény, el akartam bújni. nem volt hova. 

nem voltam jó passzban aznap. sok minden történt, ami az elvesztéssel, elhagyással, cserbenhagyással, és mindezek esszenciájaként a nyüszítés belső érzetével hozható kapcsolatba. kicsit megint összementem picire. nem lettem jobban egyedül, mint eddig voltam, mégis megint icipici lettem, hiányos, és az elhagyott alkatrészeket nehéz pótolni. ugyanazokkal meg ugye sose lehet.

szeretem benne, hogy nem csak úgy csinál, mint akit érdekel, hogy mit beszélsz. vagy ha igen, ügyesen játszik, respect. szeretem benne, hogy azon kevés fiúk közé tartozik, akik értik is, amit mondok. minden egyes szavamat. a gesztusaimat, a nevetésemet, az érintéseimet még nem mindig. de a szavaimat igen. és soha nem érzem, hogy csak azért bólogat, hogy hamarabb szabaduljon a lelkimantráim és -nyomoraim ködéből; neki is vannak hasonlók. érdekesen kezel. hol, mint egy barátot, akinek szinte neme sincsen,  hol mint egy intelligens nőt, hol mint egy vágyai netovábbját megtestesítő ribancot - értsétek jól, mindezt tisztelettel. ha Spike-kal nem szívtam volna meg annyira, most madarat lehetne velem fogatni. 

mellette nem billenek ki önmagam keretei közül, nem érzem magam veszélyben, de biztonságban sem. csak önmagam vagyok, és ez neki elég. nem akar belőle sokat, a lelkemből nem. de amit megosztok, azt befogadja. 

néha olyan, mint egy gyerek. olyankor megijedek, őszintén, hogy ha ennyire hasonlítunk, akkor én is ilyen éretlen vagyok-e. aztán rájövök, hogy nem éretlen, csak ő is nagyon másképp működik, mint az elvárt volna, és annak megfelelően látja a világot. szívesen nézném egyszer a mindenséget egy napig az ő szemein át. bár lehet, több félelmet és sötétséget találnék ott, mint amennyit érzek benne most. talán ez is csak megijesztene. 

csak ülünk, beszélgetünk, lassan iszunk, kicsit szakaszosan indul az este, a lábaim kinyújtva, nem is rá nézek, nem is felé fordulok, csak beszélek. jó, hogy nem kell azon agyalnom, érdekli-e, nem gáz-e, ezért jött-e, jó-e ez így. jó. ő szomorú, nem is, inkább hitetlen, életügyileg megfáradt, fakó. mégis jó őt elnézni. jól áll neki a kék. levágatta a haját; tetszik, de nem dicsérem meg, csak megjegyzem magamnak.

aztán, lassan elkezd feléledni, és végül magához húz. érdekes, hogy ennyi élmény után is tudnak az emberek meglepetést okozni. az illatukkal, a bőrükkel, a szemükkel, azzal, ahogy a nyelvük siklik, ahogy rám vágynak, ahogy engem beindítanak, és a pont, ahol elveszítem a fejem, ahol szakad a cérna, és minden borul, mindannyiszor euforikusan elbűvöl, mert erősebb nálam, és néha annyira jó, hogy valami képes erre. ilyenkor már nem indul a kezem - vagy ha igen, fél úton lehanyatlik -, hogy megállítsa azt a másik kezet, amely a nadrágom felé veszi az irányt.

ezer éve nem engedtem meg ezt magamnak - vagy tán nem is vágytam rá? - hogy egy ilyen helyen, mindent kizárva hosszú pillanatokra, csak élvezzem az édestilost, a "már mindegy, hol, és hogyan és miért" állapotában. 

nehezemre esett újra és újra ránézni, a másodperc töredéke alatt elvesztem az érzésekben, az érintéseiben. belül lüktettem, a csípőm ösztönösen mozgott, minden porcikám bizsergett. de az arca érdekes, ahogy engem figyel, s közben őt is elönti az a megfoghatatlan valami, amire igazából csak egy szavunk van, nem is értem, miért. a szemei csillognak, az egész fiú megfeszül belül, és noha majd megőrül, mégis koncentrál, közben érez és élvez. 

fel akart vonszolni a mosdóba. elmeséltem neki a Farkassal történteket. ő is mesélt, hasonló élmények. nem kell wc-s kefélés, most nem, jó időben akarok jó helyen lenni, így is elég elátkozott ez az egész kva helyzet velünk. inkább bolonduljak meg, de így nem. a meg-nem-történt-szex után a szex-utáni-cirógatás feelingjében úszva rádöbbentem, hogy a lehetetlen-emberrel állok szemben; aki olyanokat élvez, amiket mások soha, és olyanokat tesz velem, amikre mindig is vágytam, és másnak valahogy mégse... 

a-nem-jókislány Alice jövő héten jókor lesz jó helyen, és utána az özönvíz.